A hét bibliai könyve - A hét témája

22. Jeremiás siralmai - A fájdalom

Először a görög ószövetség-fordítás, a Septuaginta kapcsolta össze Jeremiás személyét a Siralmakkal, feltehetően azért, mert a próféta személyesen is átélte azt a pusztulást, amit a Siralmak olyan érzékletesen festenek le a szemünk előtt:
"Miért kell az asszonyoknak megenniük gyermekeiket, dédelgetett csecsemőiket? Miért gyilkolják az Úr szentélyében a papot és a prófétát? Az utcákon a földön feküsznek a gyermekek és a vének. Szüzeim és ifjaim fegyvertől estek el."

Kr.e. 587-ben Nebukadneccar seregei hónapokig tartó kegyetlen ostrom után elfoglalták Jeruzsálemet és a kiéheztetett védőket válogatás nélkül legyilkolták. A nép előkelőit és a hasznos tudással rendelkező kézműveseket deportálták, a magatehetetlen nincsteleneket pedig magukra hagyták a feldúlt országban. Erre emlékezve a héber költészet műformáiba rendezett öt költemény szerzője a pusztulás, a fájdalom és a kétségbeesés gondolataival viaskodik:

"Ezek miatt sírok én, szemem könnybe lábadt, mert messze van vigasztalóm, aki engem föléleszthetne."

Jeremiás ugyanakkor elutasítja a történtek sokak által kézenfekvőnek tartott magyarázatát, és inkább a nép bűneiben, Isten iránti hűtlenségében látja az okokat. A kegyetlen babiloniak csupán Isten eszközei voltak abban, hogy a választott nép, pontosabban a túlélők felismerjék a megtérés útját, amelyet Isten az utolsó utáni órában is nyitva hagyott:

"Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Bizonyára nem vetettél el minket végképp, nem haragszol ránk annyira!"

2. A fájdalom ismerői

Jeremiás siralmait a zsidók az úgynevezett ünnepi tekercsek közé sorolják, és a templom elpusztítására emlékezve minden év júliusában, a templom pusztulásának gyászünnepén olvassák fel. Ilyenkor egy napig böjtölnek, a férfiak pedig a zsinagógákban alacsony padokon ülve idézik fel Jeremiás fájdalmas énekeit. Sokan felkeresik a temetőket is, de nem a hozzátartozóikat gyászolják, hanem Isten megbocsátó szeretetéért könyörögnek az egész nép számára.

"Békeviselt" nemzedék vagyunk, akik rettegnek a fájdalomtól. Pedig talán nem is attól kellene félnünk, hiszen az így vagy úgy, kegyetlen fizikai vagy még kegyetlenebb lelki formájában bármikor utolérhet bennünket is. Elvégre az emberi élet egyik alkotórésze. Inkább attól kellene félnünk, hogy hitetlenségünkben nem találjuk meg a vigasztalódás és a remény forrását.

"Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: "Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak."
(A jelenések könyve)