A hét bibliai könyve - A hét témája

45. A Zsidókhoz írt levél - Tanúskodás

A címe megtévesztő, hiszen nem is annyira levélről van szó, mint inkább egy tanító szándékú értekezésről, amelyet az egyébként ismeretlen szerző "intő szónak" nevez. Az olvasók elé egy olyan címzett gyülekezet képe rajzolódik ki, amelynek tagjaira a hitbeli erőtlenség és elbizonytalanodás jellemző. Talán Krisztus visszajövetelének késése, talán külső körülmények tették, de a szerző szerint szükség volt arra, hogy a levél olvasói ismét felfedezzék, kicsoda is Krisztus, és mit tett értük.
A Zsidókhoz írt levél szerzője alapvetően két dolgot tanít Krisztusról:
1. Ő volt az, aki a kereszten egyszeri és tökéletes (kiegészítésre, megismétlésre nem szoruló) áldozatával megszabadította az embereket bűneiktől és azok szükségszerű következményétől, a halálos büntetéstől;
2. Egyfajta főpapként most is ott van az Isten jobbján, és könyörög az emberekért. Krisztus egyszerre és egy személyben az áldozat és az áldozatot bemutató pap.
A levél írója nagyon szigorúan fogalmaz azokkal a keresztyénekkel szemben, akik egyszer már megtértek, hitvallást tettek és megkeresztelkedtek, letették bűneiket Krisztus lábai elé, és a Szentlélekkel betöltekezve elindultak az új élet útján, azután pedig valamiért hirtelen megtorpantak, visszariadtak, majd visszatértek korábbi bűnös életükbe. A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint nincs második megtérés, nincs második esély. Ezt a kemény beszédet, amely figyelmeztet arra, hogy az "ingyen kegyelem" nem egyenlő az "olcsó kegyelemmel", komolyan is kell venni, bár mindazokkal a kiegyensúlyozottabb tanításokkal együtt, amelyeket a Szentírás egyéb részein olvashatunk a bűneibe folyamatosan visszaeső népnek újra és újra megbocsátó Istenről. Úgy is mondhatnánk, hogy Isten irgalmas - de nem azoknak, akik visszaélnek irgalmasságával.

2. A bizonyságtevők fellege

A Zsidókhoz írt levélnek talán az a legismertebb része, amely a hit definíciójáról és a hit hőseiről szól. A hit példaképei bukkannak fel itt az őstörténet szereplőitől, a harcos bírákon át egészen a hitvalló prófétákig, "akikre nem volt méltó a világ". Ilyen elődök, ennyi mindvégig hűségesen kitartó, a reménytelen nehézségekben is sziklaszilárd hittel élő példakép mellett lehetetlen, hogy a címzettek ne ismerjék fel azt a perspektívát, ami erőt adhat, hogy "a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket" megerősítsék.
A levél egyik fontos mondanivalója, hogy a keresztyén élet nem magányos küzdelem, még ha oly sokszor annak is látszik. Minden egyes erőtlen, el-elbukó keresztyén embert a láthatatlan és a látható egyház hitvallástevőinek hatalmas fellege veszi körül, erőt, bátorítást, vezetést, értelmet adva az "úton" járáshoz.

Én itt lakom lenn, Pest talpa alatt,
és Angyalföld keményen összeszorított
öklében, és a Dob utcai ágyak
lepedőjén alszom, ha felkelnek belőle
a bérlőtársak rongyolt mosolyokkal,
és Lágymányos pohárnyi tiszta otthonaiban
iszom a csend édes lélegzetét.
Csak itt, ezeken a makacsul kitérő
utcákon indulok el engedelmes útjaimra.
Itt kell a napok hordalékából
kimosni életem maroknyi aranyát;
itt kell szeretnem, ha van kit szeressek,
itt kell vacognom húszfokos magányom,
itt kell megállnom,
mint a pompeji őrnek,
amig elönt a város lávafénye.(...)

Utat, irányt, célt itt mutassatok!
Aki előttem akar járni,
itt járjon az! És itt vezessen,
aki azt akarja, hogy kövessem!
(Váci Mihály)