BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
A-Á
Abbá
(arámul: "apa", bizalmas megszólításként) Ez a szó a szoros összetartozás viszonyát fejezi ki, amely azonban nem zárja ki a gyermeki tiszteletet. Isten szokásos megszólítása az ünnepélyesebb ab volt. Hogy Jézus Abbá néven szólította meg Istent, azzal nyilván eltért a megszokottól és emlékezetes maradt (Mk 14,36; ehhez és a gyülekezet imádságába való átvételéhez).
Ábel
Ádám és Éva második fia. Testvére, Kain ölte meg (1Móz 4; vö. Mt 23,25 és párhuzamos helyei; Zsid 11,4; 12,24).
Ábrahám
Isten kihívta hazájából és népe köréből, így lett lzráelnek, Isten népének az ősapjává (1Móz 12,1-7; 17,1-8), s Izráel a maga kiválasztottságát az Ábrahámnak adott ígéretekre vezette vissza. Ábrahám hitét próbára tette az, hogy sokáig nem született fia és örököse (1Móz 15-18), majd meg az a kívánalom, hogy a végül is megszületett fiút adja vissza (áldozza fel) Istennek (1Móz 22,1-19). Így vált ő Pál apostol számára az olyan hit mintaképévé, amely nem vár önmagától semmit, hanem mindent Istentől vár; így lett ő "a hívők atyja" (Róm 4).
Ádám
Eredetileg nem tulajdonnév, hanem az "ember" jelentésű héber szó (határozott névelővel há-ádám = az ember; 1Móz 3,8-hoz fűzött magyarázatot). Pál apostol szerint Ádám az egész emberiséget belerántotta a bűn és halál rabságába. Ezzel szállt szembe Krisztus, mint "utolsó Ádám", aki Ádám utódait a halálból az életbe viszi át (Róm 5,12-19; 1Kor 15,45-49).
Áldás
Az áldáson életadó és életfenntartó erő átadását értették, mint ahogy az átoknak romboló hatást tulajdonítottak. A héber gondolkodás a kimondott szóban hatóerőt érzett.
Hatása természetesen a kimondó személy jellegétől és jelentőségétől függ. Bizonyos emberek különleges áldást adó erővel vannak megáldva. A haldoklónál ez összefüggésben lehet a halál közelségével (Jákób az 1Móz 48-ban), de lehet különleges adottság következménye is (mint Bálám esetében a 4Móz 22-24-ben). Alapulhat végül egy-egy tisztségen és felszenteltségen, mint a papoknál, akik az istentisztelet végén megáldják a gyülekezetet (4Móz 6,22-27). Végeredményben azonban az áldás adományozója maga Isten, még ha azt emberek szavaival és kezével adja is tovább. Jákób áldásának a példájából (1Móz 48) világosan kitűnik az áldás és a prófétai látás közötti összefüggés (vö. 4Móz 22-24).
Áldozat, áldozati lakoma
Az áldozat Izráelben, miként az ókor valamennyi népénél, az istentisztelet elterjedt, különösen fontos és ünnepélyes formája volt abból a célból, hogy bemutassák Isten iránti hódolatukat, elnyerjék kegyelmét, vagy elhárítsák büntetését. Izráelben az első időkben igen sok helyi szentélyben áldoztak, később azonban csak a jeruzsálemi templomban. Voltak véres és nemvéres áldozatok. Ez utóbbiak esetében gyümölcsöt, kenyeret, bort, olajat és tömjént áldoztak; véres áldozatra barmok, borjak, juhok, kecskék és galambok voltak alkalmasak.
A legfontosabb áldozat az égőáldozat vagy egészen égő áldozat volt, amelyet rendszerint naponta kétszer mutattak be (2Móz 29,38-41), s amelynél az áldozati állatot teljesen elégették az oltáron.
A leggyakoribb áldozati mód a véresáldozat; eredetileg valamennyi áldozat ilyen volt. Az áldozati állat belső részeit égőáldozattal égették el, húsát viszont a szentély körzetében áldozati lakomán fogyasztotta el a család vagy a gyülekezet. A héber kifejezést legmegfelelőbben "közös véresáldozat"-tal lehetne fordítani, mivel e lakomával közösség létesült Isten és az étkezők között. Különbséget lehet tenni egy ember vagy egy csoport önkéntes békeáldozata (3Móz 7,11) között, amelyet valamilyen különleges alkalommal (betegségből való felgyógyuláskor, veszedelemből való kimenekedéskor) mutattak be, és a hálaadás áldozata között, amely nyilván bizonyos alkalmakra volt előírva. A hálaadás áldozatához tartoztak a nem-véres áldozati ajándékok (3Móz 7,12k).
Az isteni törvény ellen elkövetett súlyosabb vétségek kiengesztelésére szolgált a vétekáldozat, amelynél a pap az áldozati állat vérével végzett bizonyos engesztelési szertartást, a kövérjét pedig elégette az oltáron (3Móz 41. A húst a papok fogyasztották el (3Móz 6,17-23). Ennek az áldozatnak olyan vétségekre volt engesztelő hatása, amelyeket nem szándékosan és nem tudatosan követtek el. A vétekáldozattal rokon a
jóvátételi áldozat, amelyhez kapcsolódott az áldozati szertartáson kívül a jóvátétel is, és amellyel bizonyos tudatosan és szándékosan elkövetett vétségekre lehetett engesztelést szerezi (3Móz 5,14-26).
Az ételáldozat (3Móz 2) természeti javak adományozásából állt: lisztből vagy olajos süteményekből, vagy a mezei gyümölcsök első termeséből. Lehetett önálló áldozat (3Móz 5,11 6,13-16; 4Móz 5,15), vagy összekapcsolhatták más áldozatokkal (4Móz 28k). Egy maroknyit, tömjénnel összekeverve emlékeztető áldozatként égettek el az oltáron, a többi a papé lett. Az italáldozat, amelynél vörös bort öntöttek k: az oltárra, mindig más áldozatokhoz kapcsolódott, főként az égőáldozathoz (4Móz 28k). Az illatáldozathoz (vagy füstölőáldozathoz) egy tömjénből és különféle egyéb anyagokból állt különleges keveréket készítettek, amely a papi család hivatali titkai közé tartozott. A tömjénkeveréket serpenyőkön (3Móz 10,1), vagy a szentély belsejében a füstölő áldozati oltáron (Lk 1,9k) égették el. Jézus nem sokat beszélt az áldozatról (de vö. Mt 5,23k; 8,4; 9,13; 12,7). Saját életének odaáldozását inkább az ÚR Szenvedő Szolgájáról szóló ének (Ézs 52,13-53,12) fényében és nem annyira az ószövetségi áldozati kultusz fényében látta és értelmezte (vö. Mk 10,45; 14,22-24 és párhuzamos helyei). De az őskeresztyénség az ő halálát az áldozatok végeként és beteljesedéseként fogta fel és hirdette (Róm 3,25; Ef 5,2; Zsid 9,14.26; 10, 10- 14; 13,10-13). A keresztyén gyülekezet az istentiszteleten a Jézus Krisztus áldozatára való emlékeztetésből él (1Kor 11,23-26): Istennek Jézus Krisztusban végzett üdvözítő cselekedetére válaszul és ez üdvözítő cselekedet erejével tartatik meg, hogy egész életét áldozatul szentelje Istennek (Róm 12,1; vö. 15,16). Új papság és új áldozati szolgálat támadt (1Pt 2,5-9; Jel 1,5k; 5,9k). Ez a szolgálat egyrészt szüntelen hálaadás Istennek és az Ő állandó magasztalása (1Pt 2,9; Zsid 13,5; Jel 5,8: 8,3k), s az egész világért való közbenjáró könyörgés (1Tim 2,1-6), másrészt jócselekedetek egymással és minden emberrel (Gal 6,10; Fil 4,18; Zsid 13,16; Jak 1,27).
Amálékiak
Annak az Amáléknak az utódai, aki az 1Móz 36,15k szerint Elifázon keresztül származott Ézsautól. Az amálékiak nomád törzs volt a Délvidéken. Köztük és Izráel fiai között tartós ellenségeskedésről ld. 2Móz 17,8-16; Bír 6,3-5; 1Sám 15; 30,1-20. Dávid uralkodása után (2Sám 12) már nem játszanak szerepet mint Izráel ellenségei; utoljára az 1Krón 4,43-ban történik említés róluk.
Ámen
A (héber) szó értelme: "úgy van", vagy "úgy legyen", amikor a gyülekezet egyetértését kiáltja ki az áldásra vagy az átokra (5Móz 27,15-26), vagy amikor a gyülekezet ezzel a szóval felel valakinek az imádságára (1 Kor 14, I6). Az újszövetségi gyülekezetben az imádság, akárcsak ez a záró "Ámen", különös bizonyosságát és határozottságát Istennek a Krisztusban megtapasztalható hűségéből és abból nyeri, hogy maga Krisztus hordozza és közvetíti gyülekezetének az imádságát (2Kor 1,20; Jel 3,14). Jézus szavainak "Ámen"-nel (= valóban, bizony) való bevezetése (pl. Mt 6,2; 16,28; Mk 3,28; 10,15) azt fejezi ki, hogy Jézus maga kezeskedik szavai igazságáért. János evangéliumában ez a bevezető "Ámen" megkettőződik ("Bizony, bizony", pl. Jn 1,51; 3,3.5; 5,19).
Ammón, Ammóniak
Arámi törzs, amely az izáelieknek Kánaánba való bejövetele után keletről jőve, a Jabbók felső folyásánál telepedett le, s az ország további növelésére tett kísérletekor összeütközött Izráellel (Bír 10k; 1Sám 11). Dávid legyőzte és bekebelezte őket birodalmába (2Sám 10-12). Salamon halála után azonban ismét önálló lett Ammón, majd Kr. e. 582-ben a babiloniak igázták le. Később perzsa, görög és római uralom alatt éltek.
Anák ivadékai Hebrónban és környékén óriásoknak számító nemzetség, akik megrémítették a kémeket (4Móz 13,22.28.33; 5Móz 1,28; 9,2), de akikre Józsué és Káléb megsemmisítő csapást mért (Józs 11, 11k; 14,12-15; 15,14).
Angyal, az ÚR angyala
A héber szó "követet", "küldöttet" jelent. Az ószövetség régebbi könyveiben ismételten az "ÚR angyalá"-ról, vagy az "Isten angyalá"-ról van szó. Ilyenkor egy meghatározott feladattal megbízott követtel van dolgunk, aki a feladata mögött teljesen háttérbe vonul. Ez az angyal néha annyira azonosul Istennel, hogy akihez küldték, annak az a benyomása támad, maga Isten mutatkozott meg látható alakban (1Móz 16,7-11.13; 22,11; 31,11.13; 2Móz 3,2; 23,20-23; Bír 2,1; 6,12; 13,3; vö. Mal 3,1).
Az "angyal" elnevezést használják azokra a lényekre is, akik Isten környezetéhez tartoznak. Ilyenkor Istent királynak gondolják, s az angyalok képezik az "udvartartását", akik Isten dicsőségét magasztalják és akaratát teljesítik.
Zsidó felfogás szerint a Sínai-hegyen angyalok adták át Mózesnek a törvényt. Az ApCsel 7,38.53 át is veszi ezt a gondolatot (Id. a magyarázatot ott), Pál szerint azonban az angyalokon keresztül történt közvetítés gyöngíti a törvény erejét (Gal 3,19; vö. Zsid 2,2).
Ugyancsak zsidó felfogás szerint a teremtés különböző területeire angyalok vannak rendelve, mint megbízottak és szószólók (Júd 8; Jel 7,1 k); ugyanígy a népekhez (Dán 10,13.20k; 12,1) és
minden egyes emberhez is (Mt 8,10; ApCsel 12,15), s ezt feltételezi az ApCsel 2-3 is valamennyi keresztyén gyülekezet esetében. Az angyalok szembe is szegülhetnek Istennel, elárulhatják megbízatásukat, s csak arra törekedhetnek, hogy megbízatásuk körében istenellenes uralmat teremtsenek. Céljuk ekkor az, hogy az embereket távoltartsák Istentől és a saját bitorolt hatalmukkal leigázzák és fogva tartsák őket (Ef 2,2; 6,12). Az angyalhit az angyalok - a jók és az istenellenesek - hatalmának és jelentőségének túlbecsüléséhez vezethet, s ennek megfelelően Jézus Krisztus hatalmának és jelentőségének az alábecsüléséhez. Az Újszövetség azt hirdeti, hogy Jézus Krisztus minden angyalnál sokkal feljebbvaló (Fil 2,10; Zsid 1,4-14; 2,5-18; 1Pt 3,22) és hogy ő legyőzte és hatalmuktól megfosztotta az istenellenes (a lázadó) angyalokat (Róm 8,37-39; 1Kor 15,24k; Ef 1,20-22; Kol 2,8-10,15.18; Sátán).
Apostol
Az "apostol" (= kiküldött) cím a zsidó "követ" intézményéből vezethető le, akit küldője bizonyos feladat elvégzésére teljhatalommal ruházott fel (vö. Mt 10,40; Lk 10, 16; Jn 13,20).
1. Az őskeresztyénségben ezzel a címmel elsősorban azokat illették, akiket a feltámadott úr hívott el az evangélium hirdetésére. Ezek közé számított Péter, a tizenkét tanítvány (1Kor 15,5), Pál (1Kor 15,8-10; 9,1; Gal 1,1) és egy további kör (1 Kor 15,7; vö. Róm 16,7).
2. Az apostolok körében külön meg kell különböztetni a tizenkét tanítványt. E kör kialakításával ("a tizenkettő" vö. Mt 3,14.16 és magyarázatával) érvényesítette Jézus igényét Izráel 12 törzsből álló egész népére. (Amennyiben a babiloni fogság után csak két törzs maradt meg, Júda és Benjámin, a tizenkettes szám egyúttal ígéret is lett Izráelnek az idők végén bekövetkező helyreállítására és beteljesedésére; vö. Jel 7,4-8.) Lukács evangéliumában és a Lukács által írt Apostolok Cselekedeteiben az "apostol" cím a 12 tanítvány körére korlátozódott (Lk 6,13). A feltámadás tanúi egyben Jézus földi életének a tanúi is kellettek hogy legyenek és kezdettől fogva ők garantálhatták a Jézusról szóló hagyomány megbízhatóságát (ApCsel 1,2k.26; 2,42).
3. Az ApCsel 14,4.14-ben az apostolság olyan fogalmát veszi át Lukács, amely nyilván az antiókhiai gyülekezetben alakult ki, és amely az Isten Lelkétől elhívott és a gyülekezet által kiküldött misszionáriusokat jelenti (vö. ApCsel 13,1-3). Ez az apostol-fogalom játszik szerepet az 1 Kor 12,28-bari és az Ef 4,11-ben is.
4. Az apostol fogalmával, főként a 3. pontban vázolt formájában, könnyen visszaélhettek azok, akiknek kérdéses volt a lelki minősége és a gyülekezeti eredete és hitelessége. Az ilyen "hamis apostolokkal" szállt vitába Pál Korinthusban (2Kor 1k; különösen 11,5.13; 12,11; de vö. Jel 2,2).
Az óegyházban elég hamar diadalmaskodott a lukácsi apostol-fogalom (2. pont; ld. már a Jel 21,14). De Pált is mindig apostolnak ismerték el, igen jelentős munkássága miatt Péter mellé sorolták.
Apostoli határozat
Így nevezik azt a szabályozást, amelyet Lukács elbeszélése szerint hozott az apostolok gyűlése, hogy lehetővé tegye a szigorú zsidókeresztyének együttélését a pogányokból lett hívőkkel (vö. ApCsel 15,19k.28k és magyarázatukkal). Pál mit sem tud azokról a kötelezettségekről, amelyeket az ApCsel 15,19-21.28k szerint a pogánykeresztyénekre róttak; a Gal 2,6-ban a leghatározottabban tiltakozik az ellen, hogy a jeruzsálemi gyűlésen egyáltalán kiróttak volna kötelezettségeket a pogánykeresztyénekre. A -bálványáldozati hús fogyasztásának kérdésében az ő gyülekezetei számára is vannak szabályok, de azok nem egyeznek meg az ApCsel 15,20.29-beli előírással (vö. 1Kor 8; 10,23-11,1). Az ApCsel 21,25ből derül ki, hogy Pál csak jóval később értesült első ízben ezekről a határozatokról. Ezért sok bibliamagyarázó azt tételezi fel, hogy az ApCsel 15,19-21.28k-beli kötelezettségeket csak egy későbbi jeruzsálemi gyűlésen beszélték meg és határozták el, amelyen Pál már nem volt jelen. Ezen a gyűlésen szerintük arról volt szó, hogy megokolják a zsidó- és pogánykeresztyének együttélésének azokat a konkrét nehézségeit, amelyeknek az apostoli gyűlésen hozott elvi döntés után fel kellett merülniük a mindennapi gyakorlatban (vö. Gal 2,11-16). Így azután visszatekintve, Lukács már nem tudta világosan különválasztani egymástól a két gyűlést és végül - mindkettő eredményeit összefoglalva - egyetlen eseményről számolt be. Ezzel a felfogással jól összeegyeztethető az, hogy az ApCsel 15.23-29-beli levelet tulajdonképpen csak az "antiókhiai, szíriai és ciliciai" pogánykeresztyénekhez intézték (ApCsel 15,23), tehát egy kisebb egyházi körhöz, viszont Pál missziói területe ennél jóval nagyobb volt.
Arám, arámi nyelv
Egy sémita törzs és népcsoport neve, amely feltehetőleg Mezopotámiából származott és onnan vándorolt délnyugat felé. A Biblia Ábrahám rokonait is "arámok"-nak nevezi. Az Arám Birodalom a mai Szíria területén volt.
Az arámi nyelv a sémita nyelvcsalád nyugati ágához tartozik Az Asszír, az Újbabiloni és a Perzsa Birodalomban ez lett a diplomácia és a levelezés hivatalos nyelve. Az Ószövetség könyveinek néhány fejezetét is arámul írták (Ezsd 4,8-5,18; 7,11-26; Dán 2,4-7,28). Jézus korában egész Palesztinában ezen a nyelven beszéltek.
Areopágosz
A szó jelentése: Ares (Mars) dombja. Régebben ott ülésezett a legfőbb athéni bíróság. A római korban ez a testület már a piacon lévő királyi csarnokban tartotta üléseit s illetékessége csak a vallási és nevelési ügyekre terjedt ki. Hogy Pál ez előtt a bíróság előtt beszélt-e, vagy csak gyűléseinek egykori dicsőséges helyén, az az ApCsel 17-ből nem derül ki. - Az areopágita Dioniziosz (ApCsel 17,34) ennek a testületnek lehetett a tagja.
Áron
Mózes testvére és az Egyiptomból való kivonulás és a pusztai vándorlás idején (2-4Móz) segítője-harcostársa. Papként áll Mózes prófétai vezéralakja mellett. A bibliai hagyománynak csak a későbbi szakaszaiban válik Izráel első főpapjává (2Móz 28; 3Móz 8-10) és Cádók mellett a törvényes jeruzsálemi papság ősévé (vö. 1Krón 6,35-38). Az Újszövetségben Krisztusnak, az igazi főpapnak elő- és ellenképe (Zsid 5,4 7,11).
Asérá
A termékenységnek és a vegetációnak a föníciai-kánaáni térségben honos istennője, akinek kultusza Izráelbe is betört (Bír 3,7; 1Kir 18,19). Zöldellő fák, vagy helyettük oszlopok (amelyeket szintén "asérák"-nak neveztek) szimbolizálták az istennő jelenlétét, és ezeket imádták. Asérát tartották Baal feleségének. A tiszteletére rendezett ünnepségek gyakran jártak együtt a legalávalóbb kicsapongásokkal.
Astárót -Astóret
Valószínűleg a szerelem és a termékenység istennője, akit Mezopotámiában Istár néven tiszteltek. Az Astárót alak az egyes szám (Bír 2,13). A többes szám ("Astarték", Bír 10,6; 1Sám 7,3; 12,10), akárcsak a "Baalok", általánosan idegen isteneket jelöl. Salamon Astárótnak (itt Astóret), mint a föníciaiak istennőjének, politikai okokból áldozóhalmot emeltetett (2Kir 23,13).
Asszíria
Ország a Tigris felső folyásánál a mai Mószul környékén. Legnagyobb városai: Asszúr (erről kapta az ország is a nevét), Kalah, Ninive. Különböző időkben ezek voltak a fővárosok. Történelmileg Asszíria már a Kr. e. 2. évezredben jelentős volt, de a Kr. e. 16. században uralkodó nagyhatalom, amely tekintet nélküli és kegyetlen hatalmi politikájával gyűlöletessé tette magát. A birodalom Kr. e. 600 körül teljesen megszűnt. Későbbi korokban "Asszíriá"-nak nevezték olykor a Szeleukidák birodalmát, tehát "Szíriát" (Zak 10,10k).
Átok
A héber gondolkodás a kimondott szóban hatóerőt látott. Ismerte a feltétlen erejű átkot, amely az elátkozottat minden körülmények között eléri; valamint a feltételest is, amely egyelőre csak lebeg fölötte, de azután el is éri, ha elköveti azt, amitől az elátkozás intette (3Móz 5,1; 5Móz 27,14-26). Az átok behatol az emberbe (Zsolt 109,18k), szétzilálja a családot, s hatása nemzedékeken át tart (1Móz 9,25; 4Móz 22,6-12), akárcsak az áldásé, amely az egyes embereknek és családoknak nemzedékeken át ad szerencsét és boldogulást. Az elátkozás éppen a szegényeknek volt hatásos eszköze, hogy ezzel védekezzenek a hatalmasok és gazdagok igazságtalanságával szemben (Péld 11,26; Jer 15,10). Az átok segítséget jelentett a jogsértőkkel szemben, akiket nem lehetett visszatartani vagy meggyőzni (3Móz 5,1; Bír 17,2; Péld 29,24). A törvény kihirdetésekor és annak istentiszteleti megismétlésekor elhangzottak átkok is, hogy az Isten akaratának a cselekvésében tartsák meg a gyülekezetet (5Móz 27). Az Újszövetségre nézve ld. az 1Kor 16,22; Gal 1,8; Lk 6,28 és Róm 12.14-et.
Augustus
Hosszan tartó véres háborúk és polgárháborúk után Gaius Octavius Caesarnak (Kr. e. 63-Kr. u. 14) sikerült tartós békét teremtenie a Római Birodalomban. Octavius magát "az isteni Caesar fiá"-nak nevezte és az "Augustus" (="Magasztos", görögül "Sebastos") melléknevet illesztette neve mellé, amely azelőtt csak az isteneket illette meg. Sokan részben vallásos áhítattal a világ megváltójaként és megmentőjeként tisztelték. Lukács evangélista szemében (vö. Lk 2,1) Jézus születése nemcsak külsőleg kapcsolódik amaz időszak eseményeihez és vágyaihoz, az ő számára Jézus az, aki valóban szabadítást, üdvöt és békét hoz a világnak.
Ázsia
Az Azsia nevű római provincia Kis-Ázsia nyugati felét foglalta magában, s fővárosa Efezus volt (Kr. e. 133 óta). Itt élt az a hét gyülekezet, amelyek a Jel 2-3-beli levelek címzettjei voltak.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
