BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
D
Dágón
A filiszteusok egyik legfontosabb istene. Hal-isten elnevezése Hieronymustól származik és csupán a héber dag = hal szó jelentésére alapozódik. Észak-kánaáni szövegekben Dágón Baal apjaként fordul elő, tehát úgy látszik, hogy inkább a termékenységhez vagy az időjáráshoz volt valami köze. A bibliai korban Dágónnak Asdódban (1Sám 8,1-8) és Gázában (Bír 16,23) volt temploma.
Dán
Jákób és Bilha fia (1Móz 30,4-6). Izráel ugyanilyen nevű törzsének a letelepedés első időszaka után a filiszteusok nyomására távoznia kellett a Júdától nyugatra elterülő földjéről, s a Jordán felső folyásánál talált végleges lakóhelyre (Józs 19,47; Bír 18). A törzs egy nagy része a régi helyén maradt és alávetette magát a filiszteusoknak (Bír 13,2). Erről a nemzetségről szólnak Sámson történetei (Bír 14-16). Ezek később valószínűleg beolvadtak Júda törzsébe. Dán a neve Izráel legészakibb városának is a Jordán egyik forrása közelében. Ezért lett szólásmondás, hogy "egész Izráel Dántól Beérsebáig" (Bír 20,1). Az ott emelt szentélyt I. Jeroboám király a bételivel együtt az északi országrész nemzeti szentélyévé tette (1Kir 12,29k; vö. Ám 8,14).
Dániel
A Dániel könyvében leírt látomások megajándékozottján kívül, aki a Dán 1-6-ban a fogság korának babiloni és perzsa udvari elöljárójaként szerepel, volt még más valaki is, akinek ugyanez volt a neve (tulajdonképpen egy kissé más formában: Danel), s akit Ezékiel Nóéval és Jóbbal együtt példásan igaznak nevez (Ez 14,14-20). Ilyen igaz Dániel a kánaáni hagyományból is ismeretes. Ezékiel nyilván tudatosan nevezett meg három olyan személyt, akik nem voltak izráeliek.
Dárius (a méd)
I. Dárius perzsa király (Kr.e. 521-486) a második utódja volt Kürosznak (vagy Círusnak), aki Kr.e. 539-ben elfoglalta Babilont és megfosztotta hatalmától Nabonidot, az utolsó babiloni királyt. Nyilván erre a Dáriusra kell gondolnunk a Dán 6,1; 9,1; 11,1 olvasásakor. Hogy ő ott a médek királyaként jelenik meg, s egyúttal Kürosz szerepében, az valószínűleg a prófécia hatásának és bizonyos személycserének tulajdonítható. Ézs 13,17-22; 21,1-10 és Jer 51,11.28 szerint a babiloniak uralmának a médek vetettek véget; a babiloni uralom után a Dán 2 és 7 is előbb méd, majd perzsa uralomról szól. A történelmi sorrendben azonban Kürosz először a médeket verte le (Kr.e. 553-ban), azután velük együtt a babiloniakat. Kürosz és Dárius összecserélése azzal magyarázható, hogy az utóbbinak a trónért való viszálykodás közben újból meg kellett hódítania Babilont Kr.e. 520ban. - Úgy látszik, hogy a Dániel könyve szerzőjének nem volt fontos, hogy pontos különbséget tegyen a médek és a perzsák, valamint Kürosz és Dárius között (vö. Dán 6,9.16.29). Dárius után fia, Xerxész (= Ahasvérós) következett Perzsia trónján, akit viszont a Dán 9,1 tévesen Dárius apjának nevez.
Dávid, Dávid Fia
Dávid volt Izráel legjelentősebb királya (Kr.e. 1000 körül). Jézus korában a zsidóság egy részének a véleménye szerint a várt Szabadító és Üdvözítő Dávid utódja ("Fia") lesz és vissza fogja állítani Dávid királyságát. Így vált a "Dávid Fia" Krisztus egyik címévé (Messiás). Az Újszövetség úgy idézi Dávidot, mint a neki tulajdonított zsoltárok szerzőjét.
Dávid városa
Jeruzsálem legrégibb része, a Dávid által elfoglalt jebúszi város a délkeleti dombon. Az izráeli kor előtt Sion volt a neve (2Sám 5,7) s ezt a nevet később egész Jeruzsálemre kiterjesztették (Sion).
Dekalógus (deka logoi, görögül: "tíz szó")
A Tízparancsolat a 2Móz 20-ban és az 5Móz 5-ben maradt ránk. Alapanyagában a két változat megegyezik egymással, de egyes parancsolatok megokolásában eltérnek (vö. a 2Móz 20,8-11et az Móz 5,12-15-tel). Ezenkívül az 5Móz-ben az utolsó parancsolat ("Ne kívánd...") a 2Mózsel ellentétben két önálló felszólításra oszlik, s ez bizonytalanságot idézett elő a parancsolatok számozásában. A katolikus egyházban - s hagyományuk szerint a lutheránus egyházakban is - ez az utolsó parancsolat kettéválik, a 9. és 10.
parancsolattá, ezzel szemben, hogy megmaradjon a tízes szám, a két első parancsolat (az idegen istenek tiszteletének meg az istenképek készítésének tilalma) egy parancsolattá vonódik össze. A görög-ortodox egyház, és a Kálvin és Zwingli hagyományát követő egyházak az idegen istenek, meg a képek tilalmát 1. és 2. parancsolatként számítják, a kívánság tilalmát viszont kettéosztás nélkül a 10. parancsolatként. A zsidóság is egynek veszi az idegen istenek meg a képek tilalmát, de a kívánság tilalmát is osztatlanul hagyja, ezzel szemben 1. parancsolatnak a bevezetést tekinti: "Én vagyok az ÚR, a te Istened..."
Izráel a Dekalógust, mint valamilyen "alkotmányt", vagy "alaptörvényt" a szövetség alapokmányának tekintette, amelyet Isten kötött az ő népével. Az igazságszolgáltatáshoz kiegészítették és konkrét esetekre alkalmazták ezeket az utasításokat. Ezek példái: 2Móz 21-23; 3Móz 1-7; 11-27; Móz 12-26.
Dekapolisz (görögül: tíz város)
Jézus korában az eredetileg tíz kelet-jordániai (Jordánon túli) város szövetsége, melyeknek lakossága nagy többségében nem zsidó volt és a hellenista kultúrát fogadta el. Ez a terület pogány, idegen testnek számított a Szentföldön.
Délvidék (héberül: Negeb)
A Júda déli részén elterülő sztyeppés vidék neve. Az 1Sám 27,10-ből kiderül, hogy ezt különféle nomád törzscsoportok lakták.
Démonok ("gonosz szellemek", "úgynevezett istenek", "ördögök")
A Biblia a Sátánon kívül sok gonosz szellemet ismer még; a pogány népek isteneit is démoni hatalmaknak tekinti (3Móz17,7; 1Kor 8,5; 10,20).
Diakónus (Fil 1,1; 1Tim 3,8-13)
Őskeresztyén gyülekezeti tisztség. A diakónusok feladatáról nem tudunk semmi bizonyosat. Valószínűleg a gazdasági teendőket látták el és ők szervezték meg a szeretetszolgálatot. ApCsel 6,17-hez ld. "Hét".
Dicsőség (az ÚRé)
Az Ószövetségben a dicsőség az, ami valakinek vagy valaminek súlyt és tekintélyt ad, s ezzel hatalmat és rendelkezési jogot is. Ahol az ÚR dicsőségéről van szó, ott ez láthatóan meg is jelenik (2Móz 16,10; 3Móz 9,6.23; Ez 1,27k) valamilyen ragyogó fényözönben. A 2Móz 33,18-23 és más igék szerint ennek a fényességnek a látása a halandó ember számára halálos. De prófétai látomásaikban Ézsaiás (6. r.) és Ezékiel (1-3. r.) szemlélik és le is írják. Az Újszövetségben ez a kifejezés Isten örökkévaló életét jelenti, amelyben nemcsak a feltámadott Krisztus osztozik, hanem általa a gyülekezet, az egyház is. A Jn 1,14 és 2,11 szerint Jézuson már földi életében is észrevehető volt ez a dicsőség.
Doketizmus
"Doketizmus"-nak a Jézus Krisztus személyéről és művéről a gnózis szellemi irányzatában vallott felfogást nevezik E szerint Jézus nem annak az Istennek a Fia és Küldötte akiről az Ószövetség tesz bizonyságot, hanem a valódi, az egyedül igaz és valóban jó Istené. Aki addig ismeretlen volt s először és kizárólag Jézusban jelentette ki magát. Ennek az Istennek semmi köze sincs a gonosz démon Jahvéhez és a rossz teremtéséhez. Jézus valójában nem lett emberré (akkor ugyanis benne csak megismétlődött volna az ősi "baleset" [bűneset], amely ezt a gonosz világot eredményezte és semmi sem történt volna az ember "megváltásáért"). Jézus a Jordánban történt keresztelésekor inkább csak külsőleg és "látszólag" (a "doketizmus" a görög dokein = látszani szóból ered) kapcsolódott össze emberi testtel, amelyet a passió előtt ismét elhagyott. A "megváltást" azzal végezte el, hogy az embereknek "felismerést" (gnózist) hozott; a kereszthalál ehhez semmivel sem járult hozzá. Az Újszövetség írói hadakoznak a már akkor jelentkező doketizmus ellen, így a Jn 1,14; 1Jn 4,2k; vö. 1Tim 2,5k 3,16.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
