BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
E, É
Ecet
Az az ital, amelyet a keresztre nyújtottak fel Jézusnak (Mk 15,36 és párhuzamos helyei). Savanyú bor vagy borecet lehetett, amelyik sokáig oltja a nagy szomjúságot, s ezért a katonák rendes itala volt. Nem tévesztendő össze azzal az ecettel (a magyar Bibliában: mirhás bor; Mk 15,23 és párhuzamos helyei), amellyel a keresztre feszítés előtt akarták itatni Jézust. Ez valamilyen kábítószerrel kevert bor, amely a fájdalmakat enyhíti. A Péld 31,6k nyomán zsidó szokás volt, hogy kivégzés előtt ilyen kábító italt adtak az elítéltnek. Ezt Jézus nem fogadta el.
Éden
Jóllehet a Biblia az Éden kertjét valóságos folyók, mint az Eufrátesz, eredeténél írja le (1Móz 2,8-15), a helyét földrajzilag nem lehet megállapítani. A neve eredetileg talán a sumér edinu (= sztyeppe, puszta) szóval rokon. E szerint ez a kert bővizű oázisként képzelendő el az edinu, azaz a pusztaság közepette. Másfelől pedig a héber éden szóból a "gyönyörűség" jelentését lehet kihallani. Az Éden tehát az ideális föld mintájává lett, Isten mindenre kiterjedő gondviselésének jelképévé. Az Ószövetség görög fordításában a kert neve paradeisos, s ebből lett a mi "paradicsom" szavunk.
Edóm, edómiak
Izráellel szomszédos nép, amely Jákób testvérétől, Ézsautól származott (1Móz 36). A Holt-tengertől délre, a Jordán árkától keletre fekvő Széír nevű hegyes vidéken éltek Dávid uralma alá hajtotta az edómiakat (2Sám 8,13k; vö. 1Kir 11,1k), nyilván azért, hogy birtokába vehesse az Akabai-öböl kikötőit és a Holt-tenger meg a Vörös-tenger közötti mélyföld terményeit. Ezzel Júda az edómiakat elkeseredett ellenségeivé tette. Salamon uralkodása idején visszanyerték önállóságukat (1Kir 11,21k. 25b); száz év múlva azonban ismét Júdából való "királyi helytartó"-ról van szó (1Kir 22,48). Talán fennállt egy ideig valamilyen hűbériség (vö. 2Kir 3.8-27), de nem sokkal ezután az edómiak ismét elszakadtak Júdától (2Kir 8,20). Kr.e. 733 körül Élat kikötője végleg az edómiak kezére került (2Kir 16,6). Jeruzsálemnek Kr.e. 587-ben történt lerombolásakor az edómiak kihasználták Júda gyöngeségét (Abd 10-14; Zsolt 137,7) és betörtek Júda déli részébe. Kr.e. 300 körül a pusztából érkező nabateusok foglalták el az ő ősi földjüket, és végleg a most már Idumeának nevezett földre kergették őket.
Éfód
A papi öltözet egyik darabja ("papi kötény"; 2Móz 28,6-14); talán maga a táska a szent sorsvető kövekkel (Urím és Tummím; 2Móz 28,15-30), amelyeket Isten akaratának a kitudakolására használtak orákulumként (1Sám 14,18; 23.9; 30,7). Ezzel szemben a Bír 8,27; 17,5; 18,17.20 szerint bálványkép lehetett.
Efraim
József második fia (1Móz 41,52), akit Jákób bátyja, Manassé előtt áldott meg (1Móz 48,5.8-20). A róla elnevezett törzs a közép-palesztinai hegyvidéken telepedett le, s nagyságában és jelentőségében hamarosan felülmúlta Manassé testvértörzsét. Efraim törzséből származott Józsué (1Krón 7,27) és I. Jeroboám (1Kir 11,26). Mint az északi országrésznek, Izráelnek a legfontosabb és legnagyobb törzse, Efraim képviselhette az egész északi országrészt (Ézs 7,8k; 9,8: 17,3: Hós 4,17; 9,3.16; Zak 9,10).
Ég királynője
Valószínűleg a babiloni Istárhoz hasonló istenség, akit különösen a nők tiszteltek. A királyok korában Izráelben is nagy kultusza volt (Jer 44,17). Szimbólumai a holdsarló és a Vénusz csillag.
Égőáldozat, égőáldozati oltár
Az égőáldozat, vagy egészen égőáldozat (görögül: "holokausztosz"), mely esetben a bőr és a belek kivételével az egész áldozati állatot elégették az oltáron (3Móz 2), fejezi ki a legvilágosabban az áldozati cselekvés értelmét: az ember hálából és tiszteletből visszaad valamit (még pedig a legjobbat) Istennek abból, amit áldásként kapott tőle. Az az eredeti elképzelés, hogy Isten a neki felajánlott áldozatból táplálkozik ("étel", vö. Ez 16,19), később elhomályosult és "lelki" értelmezésnek adott helyet (vö. Zsolt 50,7-15 és a magyarázatot).
A jeruzsálemi templomban az égőáldozatokat a nagy fallal körülvett oltáron mutatták be, amely a belső udvaron a templom bejárata előtt állt, amelynek tüzét a papok őrizték (3Móz 6,2.5). Ezen égették el a hálaáldozat kövérjét (3Móz 3) és az ételáldozat "emlékeztető részét" is (3Móz 2; emlékeztetési áldozat). Az elégetett áldozati állatok hamuját egy külön ("tiszta") helyre vitték (3Móz 6,3k). A napi égőáldozat egy-egy juh volt reggel és este (2Móz 29,38-42). Szombatra és a nagy ünnepekre külön áldozatok voltak előírva.
Égtájak
Az ókori ember az égtájak megjelölésénél a napból indult ki. Keletet, ahol a nap felkel, "reggel"-nek nevezte, nyugatot, ahol lenyugszik, "esté"-nek, délt, ahol délben van (miként mi is) "dél"-nek, északot pedig "éjszaká"-nak vagy "éjfél"-nek. Ha kelet felé nézett, a "jobbra és balra" délt és északot jelentette (Ézs 54,3)
Ég tengere
A mennyboltozat fölött képzelték el az ég tengerét, amelyből fakadnak az esőfelhők (Zsolt 65,10). Az 1Móz 1,6-8 szerint ez az őstenger egy része, amely a teremtéskor különválasztatott (-tenger). Úgy gondolták, hogy az ég tengere fölé épült Isten trónja vagy palotája (Zsolt 104,1-3).
Egyszülött
A fogalom alapjául szolgáló görög szó (monogenész) pontosan ezt jelenti: "egyetlen a maga nemében". Jézusra, a Fiúra vonatkoztatva azt jelenti ez, hogy az ő fiúsága egyedülálló módon érvényes (Isten Fia): hogy ő páratlan közelségben van az Atyához, egyedülálló módon származik tőle, az ő ismertetőjegyét hordozza, ennélfogva egyedülálló és végérvényes módon jelenti ki az Atyát (Jn 1,14.18; 3,16.18; 1Jn 4,9). Ugyanezt a görög szót alkalmazza a Zsid 11,7 Izsákra. Izsák nemcsak "egyetlen" fia volt Ábrahámnak, hanem főként "egyedülálló" módon a fia, aki Isten ígéretéből született és így Isten ígéretének egyedüli hordozója.
Éjjeli őrségváltás
Az éjszakát naplementétől napkeltéig - kb. este 6 órától reggel 6 óráig - Izráelben eredetileg három őrségváltásra osztották (Bír 7,19; Lk 12,38), az Újszövetség idején már (római hatásra) négy három-három órás időszakra is (Mk 6,48; 13,35). Az utolsó éjjeli őrségváltást reggeli (vagy hajnali) őrségváltásnak is nevezték (2Móz 14,24; 1Sám 11,11) . Elengedéséve az ősi Izráelben minden 49. évben vissza kellett állítani az eredeti birtokrendet. Izráelben ugyanis a földbirtok elidegeníthetetlen volt (örökség). Ugyanígy ismét fel kellett szabadítani ebben az évben az Izráel népéhez tartozó rabszolgákat (3Móz 25,8-55).
Eljegyzés (Mt 1,18; Lk 1,27; 2,5)
A zsidó eljegyzés jogilag kötelező házassági ígéretet jelentett. A házastársi közösség csak azután kezdődött, hogy a vőlegény hazavitte a menyasszonyt (azaz a menyegző után).
Ellenségek
Feltűnő, hogy a zsoltárok milyen gyakran emlegetik az imádkozó(k) ellenségeit. A nép ellenségeiről, vagy idegen népekről csak akkor van szó a zsoltárokban, ha a királyt vagy Izráel egész népét fenyegeti veszedelem (pl. Zsolt 44.11-15; 74:3-11; 89,23k; 106, 10). Az imádkozó ellenségei általában saját népéből valók, sőt a legközelebbi szomszédai. Megvetik őt, ha beteg és betegségében annak a jelét látják, hogy Isten elhagyta őt (Zsolt 6; 22,7-9; 31,10-14;
41,6-9; 42,10k; 71,9-11; 102,9-12). Vétségeket vetnek a szemére, amelyeket nem is követett el (pl. sikkasztást) és társadalmilag vagy akár fizikailag is meg akarják semmisíteni (Zsolt 7,4k; 27,12; 35,11.20; 59,5: 69, S; 109,2-20). Az imádkozó a szentélyben keres menedéket előlük és azt várja, hogy Isten (a papnak vagy a templomi prófétáknak Istentől kapott szavával, vagy istenítélettel) igazolja őt. A babiloni fogság utáni idők kegyesei számára, akik egyúttal a szegények, a hatalmas és istentelen ellenségek részéről való fenyegetettség tartós állapottá válik (Zsolt 10; 12; 35,20; 58; 64; 94; istentelen). Az ellenséget drasztikus képpel festik le: ellenséges sereg, egész tábor (Zsolt 3,7; 27,3); vadászok, vermet ásók (Zsolt 7,16; 35,7; 140,6), vadállatok (Zsolt 7,3; 17,12; 22,13k.22; 57,5; 59,7). Az ellenség képe néha a gonoszság, az istenellenesség, a halálos erőszak megtestesülésévé fokozódik (Zsolt 22,17; 69,2.1 k; 143,3k).
Elme, értelem (Mt 22,37; Mk 12,30.33; Lk 10,27; Róm 7,23.25)
A Luther által használt német szó (Gemüt = kedély, kedv, érzelem) nála nemcsak érzelmet jelent, hanem magában foglalja az értelem, az érzület, az akarat, a kívánság és a törekvés jelentését is. (A fent idézett helyek közül az evangéliumi idézetekben a görög eredetiben a pszüché - a magyar fordításban: elme -, a páli idézetben a noosz - a magyar fordításban: értelem - fordul elő.)
Előkészület napja
Péntek, amelynek délutánján előkészültek a szombat megünneplésére (Mk 15,42; Lk 23,54), vagy a páska előtti nap (Jn 19,14).
Él-Saddaj
Isten neve, amely az Ószövetségben negyvennyolcszor fordul elő, ebből harmincegyszer a Jób könyvében. Jelentése nagyon bizonytalan. A görög fordítás legtöbbször a Pantokratór szóval adja vissza, ebből lett a "mindenható Isten" fordítás. Jól illik Jób könyvének az összefüggésébe. Más összefüggésére nézve ld. az 1Móz 17,1 és 2Móz 6,3 magyarázatait.
Elsőszülöttség, elsőszülött
Az a gyermek, vagy fiatal állat, "amely megnyitja anyja méhét" (2Móz 13,2), biológiailag különösen erősnek és értékesnek számított: a fiúknak az "elsőszülöttség" jogi előnyöket biztosított (1Móz 49,3; Móz 21,17). Annak jeléül, hogy minden élet tulajdonképpen Istené, Izráelben a tiszta barmok elsőszülötteit áldozatként ajánlották az ÚRnak (2Móz 13,2: 34,19k; 4Móz 18,15-17). Embereknél az elsőszülöttet helyettes áldozattal váltották meg, s ez az ország bármelyik papjánál megtörténhetett. Amikor Jézust a Lk 2,22 szerint ebből a célból a templomba vitték, az mutatta hovatartozását (Lk 2,49).
Emberfia (héberül ben-ádám).
Ez a kifejezés az egyes embert jelenti (ben = fia valakinek), mint az emberfaj (Ádám) részét, egyedét. Ezékiel könyvében a prófétát az Úr 93-szor szólítja meg ezen a néven. A Zsolt 8,5-ben így szólíttatik meg az ember, mint gyenge, esendő teremtmény az örökkévaló és mindenható Istennel szemben aki Istentől kapott megbízatását csak akkor végezheti el, ha Isten élő Lelke száll belé (Ez 2,1k).
Embernek Fia
Az Embernek Fia, akinek eljövetelét várták kegyes zsidó körök az Újszövetség idején, mást jelent, mint amire e szóból gondolni lehetne, ti. éppen nem emberi, hanem emberfeletti, mennyei személyt jelent, akire majd Isten rábízza az utolsó ítélet után a világ felem uralmat (Dán 7,13k). Más felfogás szerint - amely az etióp Énók könyvében található, s az Újszövetség számára is irányadó Isten megbízásából és az ő teljhatalmával az Embernek Fia fogja tartani az utolsó ítéletet. Az evangéliumok előadása szerint Jézus már földi életében is igényelte magának az Embernek Fia teljhatalmát, amikor - rendszerint a kegyes körökben uralkodó véleménnyel ellentétben - ő döntötte el, hogy Isten előtt mi a megengedett és mi nem (Mk 2,28), s amikor az embereknek bűneik bocsánatát ígérte (Mk 2,10). Az Ember Fiának mennyei hatalmában akkor részesült Jézus, amikor Isten feltámasztotta őt a halálból (vö. a Mt 28,18-20-at a Dán 7,14-gyet). Az eljövendő Embernek Fia tehát, akiről Jézus egyelőre még csak mint harmadik személyről szólt (Lk 12,8k; Mk 8,38), senki más, mint maga a feltámadott ÚR (Mk 13,26; 14.62). Az Embernek Fia földi életét jövendő hatalmi állapotával a legélesebb ellentétben alázatosságban és megvetettségben élte (Mt 8,20: 11,19). Isten tudomásával és az ő akarata szerint történt, hogy az "Embemek Fia" egyelőre "az emberek kezébe adatott", s emberi törvényszék előtt halálra ítéltetett (Mk 8,31: 9,31: 10,33k). A Mk 10,45 szerint Jézus olyan Embernek Fia, aki váltságul adja életét az emberekért - a bíró, aki felajánlja életét azokért, akik egykor majd az ő ítélőszéke előtt fognak állni. A János evangéliuma különlegességének megfelelően, itt az Embernek Fiáról szóló kijelentéseknek is különös jellegük van. Ebben az evangéliumban nem az Ember Fiának szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, hanem az ő "felemeltetéséről" (Jn 3,14; 8,28; 12,34), vagy "megdicsőüléséről" (Jn 12,23; 13,31) van szó, és az örök Igének a Jézus Krisztusban történt testtélétele (Jn 1,1k.14) szerint halljuk az Embernek Fiáról, hogy ő "a mennyből szállt le" (Jn 3,13). A két kijelentés össze is kapcsolódik a Jn 6,62-ben.
Emlékeztető áldozat (az áldozat emlékeztető része)
Így nevezi a 3Móz 2,2; 5,12 és több más textus az ételáldozatnak (áldozat) azt a részét. amelyet az oltáron égettek el Istennek. Ezzel az áldozattal akarták arra bírni Istent, hogy kegyelmesen, azaz áldással "emlékezzék" az áldozóra. Kevésbé valószínű, hogy ezzel a résszel akarták emlékeztetni Istent arra, hogy az egész áldozatot neki szánták.
Emlékkő
Egy felállított szent kő mint emlékeztető egy szerződés megkötésére és mint határkő (1Móz 31,45); b) mint sírkő (1Móz 35,20; 2Sám 18,18); c) mint egy szent helyre emlékeztető kő (1Móz 28,18; 2Móz 24,4); d) egy bálványkép helyett, vagy a bálványképpel kapcsolatban felállított kő, ezért volt Izráel számára szigorúan tiltva (2Móz 34,13; 3Móz 26,1; Móz 7, S; 12,3; 16,22), de mégis felállították (Kir 14,23; 2Kir 3,2).
Emmaus
Az ilyen nevű helység, amely az 1Makk 3,40.57; 4,3; 9,50-ből ismeretes (mai neve Aravas) kereken 33 km-re (tehát hét óra járásnyira) nyugat, észak-nyugatra fekszik Jeruzsálemtől, aligha lehet az, amelyről az Lk 24,13ban van szó. Inkább a Jeruzsálemtől 6,5 km-re nyugatra fekvő Ammausra (a mai Kulonjére) gondolhatunk. Az El-Kubebe nevű helység, amelyet a középkor óta tartanak a Lk 24,13-beli Emmausnak, ugyan csak 11 km-re van Jeruzsálemtől, de sohasem hívták Emmausnak.
Emóriak
"Emóriak földje" (Amurru) Palesztina és Szíria kora-babiloni elnevezése. Az Ószövetségben ezzel a népnévvel, mint Palesztina Izráel előtti lakossága megnevezésével találkozunk (1Móz 15,16; 48,22; Józs 10,12; Ám 2,9k), valamint a Jordántól nyugatra és keletre elterülő hegyvidék törzseinek a nevével (4Móz 13,29; 5Móz 1,44; Józs 5,1; 11,3). Külön említést nyernek azok a Jordánon túli törzsek, amelyeknek királyai, Szíhón és Óg, heves ellenállást fejtettek ki Izráel fiaival szemben (4Móz 21,21-35; Józs 12,1-6).
Engesztelés
A bibliai felfogás szerint nem az embernek kell Istent áldozatokkal vagy egyéb teljesítményekkel "megbékítenie", inkább Isten az, aki megbékéltette magával a bűnbeesett embert (2Kor 5,18-20). Ezt nem egyszerű szándéknyilatkozattal tette meg, hanem az Ószövetségben eredetileg azzal, hogy létrehozta az áldozati szolgálatot, amely által ez a megbékélés hatékony lehet (bűnért való áldozat; áldozat). Ez annak az Ószövetségi elképzelésnek felel meg, amely szerint a bűn a kárhozat állapotát idézte elő, s amelyet csak helyettes áldozattal lehet megszüntetni (a tett és az állapot összefüggése). Az áldozat hatékonyságához azonban döntően szükséges, hogy Isten elfogadja az áldozatot (vö. 1Móz 4,4k). Az Ószövetségi engesztelési eljárások mintájára értelmezi az Újszövetség Jézus halálát áldozatként, amely egyszer s mindenkorra engesztelést szerzett az ember bűnéért (Róm 3,25; Zsid 9,28).
Epikureusok
(ApCsel 17,18) Epikurosz (Kr.e. 342-270) görög filozófus követői. Határozottan elvetették a halál utáni büntetéstől való félelmet, mivel szerintük az istenek nem törődnek az emberi élettel. A halál csupán a testiünket alkotó atomok szétesése. Epikurosz és kővetői békés életre törekedtek megelégedettségben és jó barátok társaságában.
Erkölcstelenség
Ez a szó az Újszövetségben főként a prostituáltakkal való érintkezést jelenti, de ezen túl tágabb értelemben minden nemi vétséget is. Az ApCsel 15,20.29-ben a bizonyos rokonsági fokon belüli házasságkötésre vonatkozik, amely Mózes törvénye szerint tilos volt. Hóseás óta (1,2; 3,1) a "paráznaság" az Istennek való engedetlenséget és a más istenekhez való fordulást is jelenti (paráznaság).
Eső
A Közel-Kelet klímájában rendkívül fontos szerepe van az esőnek az ország termékenységére és az aratás bőségére nézve. Isten maga ajándékozza az esőt (Jer 14,22), amely az ég tengerének ciszternáiból hull alá. A nagy esőzések a téli félévre korlátozódnak. Az első még nem rendszeres zivatarokra szeptember közepétől lehet számítani (=a korai esők), a kiadós záporok azonban legkorábban október közepe és vége között kezdődnek. Az utolsó enyhe csapadék március-áprilisra esik (= a késői esők); ezek a téli gabona magvainak kifejlődéséhez fontosak.
Etiópia
A régi görög fordításban a héberül Kúsnak nevezett országot jelentette, a mai Núbia megfelelője (Észak-Szudán).
Étkezés
Jézus korában ünnepi alkalmakkor a zsidók is követték azt a görög-római szokást, hogy fekve fogyasztották el az ételt. Párnákon ferdén feküdtek a középen lévő alacsony asztalhoz, lábukat hátra nyújtották (vö. Lk 7,37k), s bal könyökükre támaszkodva, jobb kézzel nyúltak az ételhez. A jobboldali asztaltárs feje az ő baloldali szomszédjának kb. a melle vagy az öle magasságában volt. Hogy társaloghasson vele, félig vissza kellett hajolnia, félig megfordulnia. A házigazda jobbján lévő hely volt a megtiszteltetés helye (vö. Jn 13,23.25; 21,20).
Étkezési előírások
Ezeknek az előírásoknak a tiszta és tisztátalan közötti kultikus különbségtétel az alapja. Bizonyos ételek fogyasztása tisztátalanná tette az embert. Az izráeli ember számára tilos volt vért enni (vagy inni; 1Móz 9,4; 3Móz 19,26) és döglött vagy széttépett állat húsát, mivel az ilyenből a vér nem folyt ki teljesen (3Móz 11,39k; 17,15). Nem volt szabad megenni a juh belét takaró kövérjét meg a kövér farkát (3Móz 7,3k.23-25), valamint az áldozati állatok bizonyos részeit, amelyeket a papok kaptak meg (3Móz 22,10). Egyes állatok ki voltak zárva a fogyasztásból, ezek között főként a sertés (amely a kánaáni kultuszban, úgy látszik, fontos szerepet játszott); ezeket mind felsorolja a tiszta és tisztátalan állatok jegyzéke (3Móz 11; Móz 14.3-21). Tisztátalannak számított ezeken kívül minden étel, ami emberi vagy állati tetemmel érintkezett (3Móz 11,33-35; 4Móz 19,14). Egy zsidó nem étkezhetett együtt egy asztalnál egy nem zsidóval, aki nem ismerte és nem tartotta meg ezeket az előírásokat (vö. Dán 1,8; Tób 1,11k; Judit 12,1-4.18-20; ApCsel 10,9-14; 11,3). Ilyen helyzetben mindenesetre le kellett mondani a hús fogyasztásáról.
Amikor a Biblia egyes helyeken tiltja a húsevést, ezt nem valamilyen elvi vegetarianizmusból teszi. A korai gyülekezetek keresztyéneinek számolniuk kellett azzal, hogy a vendégségben nekik felkínált vagy a piacon vásárolt hús esetleg bálványáldozatból maradt vissza (bálványáldozati hús).
Eunuch
Az ókori Keleten sok helyütt főként a háremek őrei, de más udvari hivatalnokok is eunuchok voltak, azaz mesterségesen ivarképtelenné tett férfiak. Ez a főemberekkel, udvari szolgákkal fordított tisztségekre is érvényes lehet (pl. 1Móz 39,1; 2Kir 9,32; 20,18; Eszt 2,3; Jer 38,7; ApCsel 8,27: a megfelelő héber szó ugyanis általában ezt a jelentést is fedi). Az ilyen beavatkozás az ókori ember számára azért volt súlyos, mert ezzel lehetetlenné vált, hogy utódai legyenek. Izráelben tilos volt az emberek és állatok kasztrálása; továbbá az eunuchok ki voltak rekesztve a templomi szolgálatból (3Móz 22,24; Móz 23,2), a templomnak csak a külső udvarába léphettek be. A változás kezdete mutatkozik a Jer 39,16-18-ban (vö. 38,7-13): Ézs 56.3-5; Bölcsesség 3,14-ben. Isten üdvözítésekor a heréltek is befogadtatnak. Ez adja meg a kandaké megkereszteléséről szóló történetnek (ApCsel 8,27-39) a különleges fontosságát.
Evangélista (görögül: "Örömmondó")
Az evangélium hirdetője. Az Ószövetségben az ilyen követekről a Zsolt 68,12; Ézs 40,9; 41,27-ben van szó. A legfontosabb locus az Ézs 52,7, ahol az "örömhírt hozó" a Sionon hirdet békességet és szabadulást ezzel a kiáltással: "Istened uralkodik!" (Isten országa). Az Újszövetség-ben háromszor fordul elő ez a szó (ApCsel 21,8; Ef 4,11; 2Tim 9, 5) és olyan gyülekezeti tisztséget jelöl, amelyhez különleges adomány (lelki ajándék) szükséges. Az evangélista feladata, hogy a Krisztusról szóló üdvözítő üzenettel ébresszen hitet (vö. Fülöp szolgálatát az ApCsel 8,4-40-ben). Csak az ősegyházban kezdett ez a fogalom a négy evangélium szerzőjének jelölésére szolgálni.
Evangélium (görögül: euangelion = jó hír)
A Bibliában ennek a szónak az előtörténete Deutero-Ézsaiás üdvöt hirdető üzenetében van (vö. Ézs 52,7-10; 40,9-11). Az Újszövetségben először és elsősorban a megfeszített Jézus feltámadásáról és felmagasztaltatásáról szóló üzenetre vonatkozik (vö. 1Kor 18,1-5: Róm 1,1-4; ApCsel 2,36), illetve arra az üdvösségre, amelyet Jézus halála és feltámadása tett lehetővé az ember számára (Róm 1,16k; 1Thessz 1,10; ApCsel 3,26; 4,10-12; 5,30k; 10,40-43; 13,30-39; 20,24). Jézus Krisztussal, az ő halálával és feltámadásával vetette meg Isten az ő utolsó időkbeli királyságának az alapját (vö. Ész 52,7; Isten országa). Nyilván Márk (Kr.u. 70 körül) volt az első, aki az "evangélium" fogalmát kiterjesztette Jézusnak a húsvét előtti nyilvános szereplésére, szavaira és cselekedeteire, a saját igehirdetésére Isten kezdődő országáról (Mk 1,1.14). A Mk 1,1 alapján nevezték később Márk írását és a többi hasonló iratot "evangélium"-nak. Az "evangélium" szónak akkoriban a nyilvánosság előtt igen aktuális politikai csengése is volt. A római császárok egyre inkább igényeltek maguknak isteni hódolatot; tetteiket üdvözítő tettekként, önmagukat üdvözítőkként ünnepeltették (Augustus; Üdvözítő). Az evangélium olyan hírek megszokott jelölésére szolgált, amelyek üdvözítő eseményeket, pl. egy-egy isteni császár születését, trónralépését, katonai győzelmeit hozták a világ tudomására. E szó használatával a keresztyének ének Istenért és az ő üdvözítéséért, amelyet a Messiás Jézusban ajándékoz nekünk, visszautasították a császár és a római állam üdvözítési igényét.
Ezüstpénz
A héber sekel, a római dénár vagy a görög drahma. A pénzértékre nézve ld. pénz.
Ézsau
Jákób ikertestvére, aki elsőszülöttségi jogát egy tál ételért eladta a testvérének. A természetes rangsor megváltoztatását Isten már a fiak születése előtt előre megmondta Rebekának (1Móz 25,23). Jákób kétszínű játéka a kezdete a hosszantartó vetélkedésnek Izráel és Edóm között, akiknek az ősapja Ézsau (1Móz 25,30; 36.1.19).
Exodus (görögül: "kivonulás")
Ez a szó Izráelnek Egyiptomból való kivonulását jelentette, amelyről főként Mózes második könyvének első felében olvashatunk Ezért ennek a könyvnek a görög fordításban "Exodus" a címe.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
