BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
E, É
Farizeusok "Elkülönültek".
A Makkabeusok háborúi óta a legerősebb vallási párt, amely Izráel örökségét, a törvényt és az atyák hagyományait tiszteletben tartotta és szenvedélyes buzgósággal harcolt a törvény pontos megtartásáért a mindennapi élet apróságaiban is, hogy emberileg biztosítsa a messiási ígéretek beteljesedését. ("Ha Izráel csak kétszer úgy tartaná meg a szabbatot, mint ahogy elő van írva, elkezdődne a megváltás".) Próbaidő után a közösségbe való felvételekor elkötelezte magát a farizeus a tizedre és a tisztaságra (tiszta) vonatkozó előírások legszigorúbb megtartására. Nemcsak a Mózes törvényében leírtakat, hanem a szóbelileg hagyományozott pontos és szigorú végrehajtási utasításokat, "az ősök hagyományait" (Mt 15,2), azaz a régebbi törvénytudókéit is meg kellett tartani a mindennapi életben. Isten ígéreteiben bízva, a farizeusok - ellentétben a szadduceusokkal - hittek a halottak feltámadásában. Ez az eredetileg laikus mozgalom hamarosan szoros szövetségre lépett az írástudók rendjével. A veszedelem, amelyet jelentettek, az önigaz büszkeséget és szeretet nélküli keménységet eredményező törvényeskedés volt, s ez tette Jézust az ilyen kegyesség kérlelhetetlen ellenzőjévé. A farizeusok eleinte a szadduceusokkal harcoltak a nép vezetéséért, Jeruzsálem pusztulása (Kr.u. 70) után azonban ők váltak uralkodóvá és ők alakították a zsidóság gondolkodását.
Felajánlott vagy felmutatott áldozat (2Móz 29,27k; 3Móz 7,32.34; 4Móz 6,20)
Az áldozati állatnak az a része, amelyet a többitől elkülönítve "felemeltek", és ezzel a mozdulattal Istennek ajánlottak; az áldozati állatnak az a része, amely a papot illette meg, pl. a jobb comb a hálaáldozatnál.
Felebarát
A felebarát az Ószövetségben az ember saját népéhez tartozót jelentette (3Móz 19,13.16-18), de kifejezetten minden olyan jövevényt is, aki falun vagy városban együtt élt Izráel fiaival (3Móz 19,33k), tehát az embertársat. Izráelben az ÚR házának fenntartásáért és a törvény helyes értelmezéséért vívott súlyos harcok következtében a "felebarát" fogalma a Krisztus születése előtti két évszázadban annyira leszűkült, hogy Jézus korában gyakorlatilag csak "hittestvér"-t, politikai vagy vallási "elvbarát"-ot, vagy "egy párton levő"-t jelentett. Ennek káros következményei lettek a törvény által eredetileg gondolt és megkívánt "emberbarátság"-ra, s ezt Jézus a Lk 10,30-32 szerint meg is bírálta (vö. még Mt 5,43k-et és a magyarázatát).
Felettes hatalmak
A Luther által "felsőbbség"-nek fordított görög szó (tulajdonképpen többes számú: "hatalmasságok") az állami kormányzati szerveket és hatóságokat jelentette (Róm 13,1-3; Tit 3,1).
Fel- (meg-)kenetés, kenet
A megkenetést a fejnek vagy a testnek olajjal (olíva olajjal) történt bedörzsölésével vagy leöntésével végezték. Az életöröm és a jólét jele volt, ezért a gyászolók mellőzték. Különleges szerepet a vallási életben játszott. Az Istennek szentelt tárgyakat és személyeket a próféták vagy a papok felkenték: a bételi szent követ (1Móz 31,13), a kijelentés sátrát, s az oltárt (2Móz 30,26-29), a prófétákat (1Kir 19,1k), a papokat (2Móz 30,30) és a királyokat (1Sám 10,1; 16,1-13).
A király felkenetésének talán a kánaáni-egyiptomi térségben keresendő az eredete. Hátterében azaz elképzelés állhatott, hogy felkenetésével hűbéri viszony létesül, azaz a királyt Isten, mint a királyok Királya ruházza fel a hatalommal. Ő "az ÚR felkentje" (1Sám 24,7; Zsolt 2,2). Ez az elnevezés később a Dávid házából származó, várva várt szabadító király címe lett (Felkent = héberül masijah; Messiás).
Felkent = Messiás
Felső szoba
Az Ószövetségben ezen a ház lapos tetejére épített és ablakokkal ellátott helyiséget értették. A jobb szellőzés miatt ezt használták szívesen vendégszobaként (1Kir 17,19-23; 2Kir 4,10k). Palesztinában fontos szerepet játszottak az ilyen felső szobák (Bír 3,20-25; 2Kir 1,2; 13,12); de a 2Sám 19,1-ben és a Neh 3,31 kben említett helyiség inkább őrszoba vagy padlás lehetett. Az Újszövetségben a "felső szobán" a két- vagy háromemeletes ház legfelső emeletét értették (ApCsel 1,13; 9,37:20,8k).
Feltámadás
A halálból való feltámadásba vetett hit nem volt kezdettől fogva a bibliai hit bizonyságtételének része. Egyértelműen legelőször Dániel könyvének apokaliptikus jövőszemléletében került szóba (Dán 12,2k.13; vö. továbbá 2Makk 7.9.11.14; 12,43k; az Ézs 26, 19ben és az Ez 37-ben ezzel szemben még csak Izráel népének visszaállításáról van képes beszédben szó). A feltámadás várása egyes részleteiben még sokáig nem volt egységes. Volt olyan elképzelés, hogy csak az igazak támadnak fel, hogy részesei lehessenek az Isten új világában élt életnek (Lk 14,14), de mellette volt azaz elképzelés, hogy az igazak is, meg nem igazak is feltámadnak (ApCsel 24,15), az utóbbiak természetesen csak azért, hogy elnyerjék elítéltetésüket s azután vagy az örök halálba, vagy az örök büntetésre menjenek (pokol). Mindegyik esetben kollektív folyamatra gondoltak az utolsó idők eseményeinek a keretében, s azt az életet, amelyre az igazak támadnak fel, mint az új világban Istennel közösségben élt örök életet képzelték el, nem pedig mint visszatérést a régi életbe a régi, elmúlt világkörülményei közé. Jézus feltámadását az Újszövetségben a leírt apokaliptikus várakozás hátterével az utolsó idők eseményének s az egyetemes feltámadás kezdetének értették és hirdették (1Kor 15,1-28; Kol 1,18; 1Thessz 4,13k; ApCsel 3,15; Jn 11,2k). De Jézus feltámadásának a jelentősége nemcsak ebben van, hanem abban is, sőt elsősorban és alapvetően abban, hogy Isten ezzel a Megfeszített oldalára állt, vele azonosult és igazolta Jézusnak azt az igényét, hogy Ő Isten utolsó szava (vö. Zsid 1,1 k). Ezzel Jézus szava és útmutatása nyerte el a végső kötelező erőt és vált véglegesen az utolsó ítélet mértékévé (vö. Mt 5,21-48; 7,24-27). Ebben az értelemben jelenti Jézus feltámadása azt, hogy ő - a már most örökké élő - véglegesen és mindent magában foglalóan nyerte el a tanító (vö. Mt 28,18-20), az Úr és Messiás (ApCsel 2,36), az Isten Fia (Róm 1,4) méltóságát és funkcióját s hogy ő lesz az is, aki Isten megbízásából és felhatalmazásával tartja majd az utolsó ítéletet (Embernek fia). Jézus feltámadása azt is jelenti végül, hogy Isten elfogadta az ő kereszthalálának az áldozatát (Mk 10,45 és párhuzamos helyei), hogy valóban létrejött "az új szövetség a Jézus vére által" (Lk 22,20 és párhozamos helyei), hogy most már az egész világot meg lehet hívni ebbe a szövetségbe és hirdetni lehet a bűnök bocsánatát azoknak, akik megtérnek (Róm 4,25; 1Kor 15,17; Lk 24,46k; Jn 20,21-23; vö. Ézs 53,10-12).
A halál legyőzése az utolsó időben, ami megfelel az apokaliptikus jövővárásnak és Jézus feltámadásában valóságossá vált, áll uralkodóan az Újszövetség középpontjában. Az Ószövetségben, bár tisztában voltak azzal, hogy Isten természetesen a halálnak is ura és hatalma van a halottak országa felett (Móz 32,39; 1Sám 2,6), azok a kegyesek, akik a haláltól és a halottak országától való "megváltásért" imádkoztak, ezzel általában csak a halálos veszedelemből való szabadulást kérték és azt, hogy adassanak vissza a (földi) életnek (Zsolt 30,3k; 56,14; 68,21; 71,20; 86,13; 88,4-7.11k; 116; 118,17k; Hós 6,1k). Mellettük csak ritkán szólal meg az a reménység és bizakodás, hogy Isten egyes kegyeseknek a halálon túl is tud életet ajándékozni, s hogy ez - mint az Istennel közvetlen közösségben élt élet - gazdagabb és teljesebb minden e földi életnél (Zsolt 16,8-11; 49,16; 73,23-26.28; vö. továbbá Bölcsesség könyve 2k).
Filiszteusok
Származásuk még nem tisztázódott teljesen. Az azonban már bizonyosnak látszik, hogy - a legrégibb lakóhelyeiktől eltekintve - az Égei-tenger térségéből Krétán és Cipruson keresztül vándoroltak a Közel-Keletre (vö. Jer 47,4; Ám 9,7; Kaftór = Kréta). Valószínűleg ama tengeri népek közé tartoztak, amelyek a Kr.e. 2. évezred vége felé megdöntötték a hettiták birodalmát.
A filiszteusokat ruházatuk, fegyverzetük, nyelvük és állami berendezkedésük különböztette meg a kánaániaktól meg a zsidóktól. Izráelnek sokáig kellett szenvednie túlerejük miatt (vö. Bír 13-16; 1Sám 4-17; 31k). Városszövetséget alkottak, a később úgynevezett Pentapolis-t (= Öt város), amelyhez Gáza, Gát, Asdód, Askelón és Ekron tartozott. A filiszteusokról (héberül: pelistim) kapta az egész terület a "Palesztina" nevet. Ezzel az elnevezéssel ilyen értelemben először a történetíró Hérodotosznál (Kr.e. 5. század) találkozunk, a rómaiak a második zsidó felkelés (Kr.u. 132-135) leverése után ezen a néven nevezték provinciájukat, hogy a régi Júdeának még az emlékét is kiirtsák
Fiú - Isten Fia
Fogadalom
Istennek tett ígéret segítsége esetére. Az Ószövetségben újból és újból hallunk arról, hogy szükséghelyzetben az emberek Isten beavatkozását kérik és kérésük komolyságát azzal erősítik meg, hogy meghallgatás esetére megígérik önmaguk vagy valamilyen értékes birtokuk odaszentelését Istennek (1Móz 28,20-22; Bír 11,30-40; 1Sám 1,11.26-28). A fogadalmat sohasem kívánja meg az Írás, sőt óva int a könnyelmű fogadalomtól (Péld 20,25), mivel Isten ragaszkodik ahhoz, hogy az egyszer tett önkéntes elkötelezésünket teljesítsük (Móz 23,22-24; Zsolt 50,14; Préd 5,3-5). Az Újszövetségben csak az ApCsel 18,18-ban és 21,23 k-ben történik említés az Ószövetségi értelemben vett fogadalomtételről. Akit Jézus Krisztus megváltott, az tudja, hogy ő mindazzal, ami az övé, Urának a tulajdona lett (1Kor 6,19; 2Kor 5,15), és hogy ami az Istené, azt az ember ismét nem ígérheti oda neki.
Fogság
A Kr.e. második évezredtől hozzátartozott az ókori Kelet uralkodóinak "békéltető politikájá"-hoz, hogy a meghódított tartományok lakosságának felsőbb rétegeit (papokat, kereskedőket, kézműveseket) kicseréljék egymással. A Bibliában két ilyen elhurcolásról olvashatunk:
1. Az asszír fogság: a Kr.e. 8. században II. Szargon asszír király elfoglalta Samáriát és az északi országrésznek, Izráelnek a felsőbb rétegeit Mezopotámiába deportálta (2Kir 17,6). Helyettük Babilonból és Elámból telepített le itt embereket (samáriaiak).
2. A babiloni fogság: a Kr.e. 6. században II. Nebukadneccar, Újbabilónia királya elfoglalta Júdát és Kr.e. 597-ben és 587-ben Babilonba deportálta a felsőbb rétegeket anélkül, hogy Júdában új népréteget telepített volna le. A száműzöttek zárt településeken lakhattak együtt, úgyhogy megőrizték nemzeti összetartozásukat és élhetett bennük a visszatérés reménysége.
Főemberek (felügyelők, elöljárók)
Általában bizonyos rendőri "teljhatalommal" felruházott felügyelők, akik többek között az igazságszolgáltatásnál (4Móz 11,16k; Móz 1,15), a hadsereg összeszámlálásánál (Móz 20,5.8k) és a hadi előkészületek felügyeleténél (Józs 1,10k), valamint bizonyos nyilvános feladatoknál (így talán Józs 8.33; 23,1k; 24.1) segédkeztek. Salamonnak volt 12 helytartója, akik egy-egy provinciát kormányoztak; egymás után egy-egy hónapra kellett az ellátásról gondoskodniuk (1Kir 4,5-19); 3300 munkafelügyelője (1Kir 5,30) is eme főemberek közé tartozott.
Főpap, főpapok
Már a babiloni-fogság előtt voltak Jeruzsálemben és más szent helyeken magasabb rangú papok (1Sám 1,9; 14,3; 2Sám 15,24-29; 1Kir 2,26k.35; 2Kir 11,4-20; 22,3-20: 25,18; Ám 7,10-17), akik közül némelyeket - a fogság utáni beszámolókban - már akkor is "főpapok"-nak neveztek (2Kir 12,11; 22,4.8; 23,4).
De a főpapi tiszt csak a fogságban alakult ki. Ez Izráel eredettörténete új megfogalmazásakor történt, amely egyúttal reformprogramot is jelentett: az úgynevezett Papi irat (vö. a Bevezetést Mózes könyveihez) Áron alakjával kapcsolatban írja le először ennek a legfőbb papi tisztnek a jelentőségét és illetékességét (2Móz 28k; 30,10; 3Móz 43.5.16; 6,15; 16; 21,10-15), amely csak Áron utódait illeti meg (vö. 4Móz 20,25-28), mégpedig a "Cádók fiai" (= utódai) közül valókat, annak a Cádókénak, aki Dávid és Salamon korában volt a legfelsőbb pap (vö. 1Kir 2,26k.35, valamint Ez 40,46: 43,19; 44.15: 48,11; Cádók).
Az első név szerint is ismert, fogság utáni főpap Jósua (Hagg 1; Zak 3; 6,9-15). A perzsa és a hellenista korban a főpap egyre inkább a politikai feje is lett a zsidó közösségnek. A Makkabeus nemzetség főpapjai a királyi méltóságot is maguknak igényelték (mint olyan papok, akik nem Cádók családjából származtak, állandó botránkozást jelentettek a radikális kegyes körök szemében; Qumrán). Heródes (Heródes 1.) és a rómaiak megszüntették a főpapi tiszt élethossziglani voltát és örökölhetőségét, főként pedig megfosztották a királyi címtől. De a főpap még ekkor is a nagytanács elnöke és a teokratikusan szervezett zsidó közösség legfőbb képviselője maradt. A Dávid házából szárutazó Messiás-király (Messiás) iránti reménységgel párhuzamosan élt a kegyesek körében az a reménység is, hogy az utolsó időkben olyan főpap lesz, aki teljes mértékben megfelel majd e tiszt méltóságának és követelményeinek (Qumrán). A Zsidókhoz írt levél (4,14-10,18) Jézust nevezi az igazi főpapnak, aki ugyan nem Áron családjából származik, de akinek eredete közvetlenül Istentől van.
"A főpapok" kifejezés az Újszövetségben a nagytanács vezető csoportját jelöli, amely egyúttal annak végrehajtó bizottsága is és amely a legfőbb papi családok tagjaiból (szadduceusok) áll, akik közül választották a főpapot is. Ez a csoport nevezte ki egyebek között a "templomőrség parancsnoká"-t is, aki egyúttal a hivatalban lévő főpap helyettese (ApCsel 14,1).
Fürj (2Móz 16,13; 4Móz 11,31)
Kissé nehézkes, költöző madár. A tollazata homokszínű, fekete és világos csíkokkal. A fürjek Európában és Nyugat-Ázsiában költenek, s telelésre Palesztinán és a Sínai-félszigeten át Afrikába vonulnak. Hosszú repülés után néha olyan fáradtak, hogy a földre esnek. Ilyenkor akár puszta kézzel is könnyen meg Iehet fogni őket.
Füstölőszer
Tömjénkeverék istentiszteleti használatra. A 2Móz 30,34-38 szerint négy illatos anyag egyenlő arányban elkeverve sóval volt az előírt füstölőszer. A Sirák 24,20k-ben hét illatos anyagról olvashatunk, amelyeket, úgy látszik a Kr.e. 2. században füstölőszerként lehetett használni. Az Újszövetségi korban már 13-féle anyag ismeretes, amelyeket későbbi zsidó szövegek említenek.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
