BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
H
Háború, szent háború, az ÚR háborúi Az ország elfoglalása és védelme az ősi Izráel számára nem nemzeti kérdés volt csupán, hanem elsősorban vallási ügy. Mivel a földet Isten ígérte oda az ő népének és ő volt a hadsereg vezére, a háborúkat Isten ügyének és ennyiben szent háborúknak tekintették (2Móz 14,14; 17,16; Józs 5,13-15). A háborúra istentisztelettel készültek és rituálisan folytatták le. "Az ÚR háborúi"-ban résztvevőktől megkívánták, hogy szigorú előírásoknak vessék alá magukat: elengedhetetlen volt a tisztaság, akárcsak egy istentisztelet előtt (5Móz 23,10-15; 1Sám 21,5k; tiszta). Továbbá az előkészülethez tartoztak még az áldozatok (1Sám 7,9), valamint az Isten megkérdezése, általában a papon (főpapon) keresztül (Bír 20,23.27k). Mivel Isten maga a tulajdonképpeni cselekvő (Józs 10,14; Bír 4,14), a sereg nagysága nem játszik szerepet (Bír 7,2.7). A fordulatot, a döntést Isten hozza meg, amennyiben rettegést bocsát az ellenségre (Józs 2,9; 10,10; Isten okozta rettegés vagy riadalom). A háború végén, mint a jog szerinti győztesnek, istennek kell átadni az egész zsákmányt, ezt jelenti a kiirtás.
Hálaáldozat
A hálaáldozat, amellyel a nép vagy egy személy a családtagjaival és barátaival együtt rótta le háláját az Úrnak súlyos bajból való szabadulásáért, az égőáldozattal együtt a leggyakrabban szereplő áldozati forma (áldozat). Miután az áldozati állat kövérjét, amely a legértékesebb részének számított, az égőáldozati oltáron elégették Istennek (3Móz 3), s az áldozó pap megkapta a neki járó részt (3Móz 7,28-34), a maradékot az ünneplő gyülekezet fogyasztotta el a templom körzetében (3Móz 7,15-21). Ahogyan az asztalközösség - főként az ősi felfogás szerint - különösen egybekapcsolja az embereket, úgy teremt az áldozati étkezés is Isten jelenlétének a helyén közösséget Isten és az emberek között, akik itt úgyszólván Isten asztalának a vendégei.
Halleluja
Héber liturgikus kiáltás = "Dicsérjétek az Urat!". Itt a "ja" a Jahve (= Úr) rövidített formája.
Halottak országa
Az elhunytak földalatti tartózkodási helye, ahol árnyak módjára élnek tovább (Ez 32,17-32; Zsolt 6,6; Ézs 28,15). A Jelenések könyvében (1, 18; 20,13) a halottak országa az a birodalom, amely fölött a halál uralkodik, a halottak tartózkodási helye a feltámadásig.
Halottsiratás
Az ókorban hangos panaszkodással fejezték ki az elhunytért érzett gyászt (Jer 22,18; Mk 5,38k). De nemcsak a személyes bánatukat kiáltották ki így, hanem erre rendelt személyekkel ("siratóasszonyok"; Jer 9,16) is végeztették. A halottsiratás általában hét napig tartott, különösen tekintélyes személyekért harminc napig (5Móz 34,8). A rövid halottsirató énekre példa a Jer 22.18, a részletesre a 2Sám 1,17-27.
Hangszerek
A zeneszerszámok óvatos azonosítását az ásatásoknál végzett archeológiai kutatások tették lehetővé. Döntő segítséget jelentettek ebben a domborműveken és érméken látható ábrák.
1. Fuvola (1Sám 10,5): pásztorsíp;
2. Fuvola-Síp (1Móz 4.21; Jób 21,12; Zsolt 150.4): furulya vagy síp;
3. Hárfa (1Sám 10.5: Ézs 5,12): háromszögű hárfa (lant):
4. Lant (Dán 3,5): duda vagy különböző hangszerek összhangja;
S. Dob (2Móz 15,20; Bír 11,34): kézi dob;
6. Síp-Fuvola (1Kir 1,40: Ézs 5,12; 30,29: Jer 48,36): egyfajta oboa;
7. Harsona (Józs 6,5; 2Sám 6,15; 15,10: 1Krón 15,28): kosszarvkürt;
8. Hárfa (Zsolt 33.2; 92,4; 144,9): tízhúrú hárfa (tízhúrú lant);
9. Húros zene: általános kifejezés valamelyik húros hangszerre (hárfa, citera, lant);
10. Csengő (2Sám 6,5): csörgő;
11. Trombita (4Móz 10,2; 31,6): ezüst trombita (harsona); a Dán 3,5-ben: Pánsíp (?);
12. Cimbalom (1Krón 16,5; Zsolt 150,5): cimbalom, cintányér;
13. Citera-Hárfa (1Móz 4.21; 1Sám 16, l6: Zsolt 33,2; és máshol): öt-kilenchúrú citera, lant, tízhúrú hárfa; a Dán 3, 5-ben: négyhúrú kis hárfa.
Harag
Isten "haragja" nem féktelen dühkitörés, hanem az ő büntető igazságosságáriak (bosszú) a kifejeződése: reakciója az isteni törvényekkel megszabott jogrend megsértésére Ez a szó tehát ugyanazt jelenti, mint az "ítélet" (Róm 1,18; vö. Dán 11,36 és a magyarázatát).
Harag pohara (tántorgás pohara, részegítő pohár)
Az ítélet pohara (Ézs 51,17-22; Jer 25,15-17), melyet Isten haragjában ad inni és amelytől részegekként tántorognak (Zsolt 60,5: Zak 12,2).
Harci kocsi (2Móz 14,17; Józs 17,16; 1Kir 10,26 és sok más helyen)
Egy egyszerre mozgékony és mégis "nehéz" fegyverfajta. A harci kocsin rendszerint két ember volt: a hajtó és az íjász, néha még egy pajzstartó is. Olykor a kerékküllők sarlókkal voltak megtűzdelve, s ezek ha a sereg közé hajtottak, szétdarabolták az ellenség harcosait.
Harmagedón
Szó szerint: "Megiddó hegye". Az apokaliptikus döntő harc helyének ez a titokzatos megnevezése (Jel 16,16) feltehetőleg különféle Ószövetségi helymegjelölésekkel kapcsolatban keletkezett, amelyekhez kapcsolódott Istennek minden ellenségénél felsőbbrendű voltára való emlékezés vagy annak tudata (vö. a Bír 5,19-en és Zak 12,1 1-en kívül még az Ézs 14,13 titokzatos hegyét is; héberül: har-moéd = a gyülekezés hegye).
Haszidok
Héber haszidim = kegyesek. A törvényhez hű zsidók tömörülési mozgalma, amely a Kr.e. 2. század elején keletkezett és a lopva terjedő hellenizálás (a görög életmód utánzása) ellen irányult. A haszidok a Makkabeusok oldalán harcoltak a vallásszabadság visszaállításáért (1Makk 2,42), de a politikai szabadság kivívásáért folytatott harc már nem érdekelte őket (1Makk 7,12k). Belőlük lettek később a farizeusok.
Ház
Ez a szó a héberben nemcsak az épületet jelenti, hanem a benne lakókat is: a családot, az egész háznépet, cselédséget (vö. 2Móz 20,17). Tágabb értelemben jelölhet egy uralkodóházat is: "Dávid háza", sőt "Júda háza", vagy "Izráel háza" kapcsolatban egy törzset vagy az egész népet is.
Házasság, házasságkötés
A házasság a bibliai értelmezés szerint Isten teremtésbeli szándékából ered: csak a férfi és a nő kettős egysége adja az egész embert, Isten tökéletes és teljes érvényű képét (1Móz 1,27); a férfi önmagában még nem az, rá van utalva a feleségére, mint egyenrangú félre (1Móz 2,18.23k). Konkrét történeti megjelenésekor azonban a házasságot Izráelben teljesen és egyoldalúan a férfi uralkodó helyzete határozta meg. A vőlegény és a menyasszony apja között kötött megállapodással és bizonyos ellenszolgáltatás alapján (mátkapénz), a fiatal asszony úgyszólván a férje birtokába került (vö. 1Móz 24,2-4; 38,6; 5Móz 7,3; Bír 14,2k; de ld. az 1Móz 24,58-at és 29,18-at is). A férj kötelessége volt, hogy anyagilag gondoskodjék a feleségéről, és ne hanyagolja el (vö. 2Móz 21,10), de jogában állt, hogy bármilyen tetszőleges okból ismét elhagyja (válás); ugyancsak joga volt ahhoz, hogy egyszerre több felesége is legyen (vö. 1Móz 4,19; 5Móz 21,15). Továbbá nem számított házasságtörésnek az sem, ha más nőkkel közösült, amennyiben ezek nem éltek házasságban és ezzel nem voltak más férfival tulajdonjogi viszonyban (vö. 2Móz 22,15k; 5Móz 22,28k). Ezzel szemben a férjes asszonynak minden nemi kapcsolata egy idegen férfival házasságtörésnek számított.
Az uralkodó osztályok végletes eseteitől eltekintve (királyi hárem 2Sám 3,2-5; 5,13; 1Kir 11,1-8; Jer 38,22; vö. azonban Móz 17,17), úgy látszik, hogy a jogi lehetőségek ellenére az egy vagy két feleséggel való házasélet volt a normális már a fogság előtt (eggyel: 1Móz 12,5; Ézs 8,3; Hós 1,2k; 3,1; kettővel: 1Móz 4,19; 29,15-30; 2Móz 21,10; 5Móz 21,15-17; 1Sám 1,2). Az olyan textusok, mint Péld 2,16-22; 5,15-19; 12,4; 18,22; 19,14; 31,10-31, gyakorlatilag monogám viszonyra utalnak. Az Isten és Izráel közötti viszony prófétai ábrázolása a házasság képével (ld. lejjebb) szintén az egynejű házasságot tekinti normálisnak és ideálisnak. A Tób 8,6-10 az 1Móz 2,18.24-et az egynejűség ajánlásának értelmében fogja fel. A babiloni fogság után így az egynejűség vált gyakorlatilag szinte az egyetlen normális házassággá; a főpap számára mindenesetre kötelező volt. A válást, melyet a próféták olykor hevesen támadtak (Mal 2,14-16), Jézus korában a Qumránhoz közel álló körök el is ítélték.
Jézus szerint Istennek a házassággal kapcsolatos eredeti és tulajdonképpeni akarata az 1Móz 1,27-ből és 2,24-ből értendő. E szerint Jézus számára nem is kétséges, hogy a házasság csakis egynejű és felbonthatatlan lehet. Jézus szemében az is hozzátartozik Isten közeli és már most elkezdődött uralmának (Isten országa) a hirdetéséhez, hogy érvényt szerezzünk az eredeti és tulajdonképpeni isteni akaratnak (Mk 10,2-12 és párhuzamos helyei). Jézus részéről a feleség ilyen komolyanvételének következménye, hogy a házasságban a férj uralkodó helyzete partneri együttlétnek kell hogy helyet adjon (Gal 3,28: 1Kor 73-5; 11, 11k; Kol 3,18k; 1Pt 3,7). Annak a viszonynak a leírására, amelyben Isten van az ő népével, Izráellel, a próféták újból és újból a házassági kapcsolat képét használták (Hós 1-3; Jer 2,2; 3,1-10; 9,1; Ez 50,1; 54,5-8; 62,4k). Az Újszövetségben az 1Móz 2,24 éppenséggel prófétai utalásként értendő arra a viszonyra, amely csak az utolsó időkben valósul meg teljesen és igazán Isten és az ő népe között, azaz konkrétan Krisztus és a gyülekezet közötti kapcsolatban (Ef 5,31k; vö. Mk 2,19; Jn 3,29; 2Kor 11,2; Mt 22,2k: 25,1; Jel 19,7-9; 21,2.9). Ebben a teljessé vált és mintaszerű kapcsolatban mint képnek része van minden keresztyén házasságnak a maga hatókörében, azaz a Krisztus szeretetének és a Krisztus által gerjesztett szeretetnek az erejével kell megvalósulnia (Ef 5,25-33).
Házasságtörés
Ószövetségi értelemben az jelentett házasságtörést, ha egy asszony hűtlenséget követett el a férjével szemben, vagy ha egy idegen férfi lépett be másnak a házasságába (2Móz 20.14.17: házasság). Mindkét esetben az illető férj "tulajdonjogát" sértették meg, s az így nemzett utód joga és tekintélye vált problematikussá önmaga meg az érintett család számára is. A házasságtörés büntetése - akár férfi, akár nő követte el - a megkövezés volt (3Móz 20,10; 5Móz 22,22-27; Péld 6,20-35; Sirák 23,25-37; vö. Ez 16,38-40).
Jézus nem nézte el a házasságtörést (a Jn 8,1-11-et semmiképpen sem szabad így félreérteni; vö. inkább a Mt 5,27-30!). Isten kezdődő uralmának a fényében a házastársi szeretetet és hűséget olyan komolyan kell venni, mint amilyennek kezdettől fogva gondolta és szánta Isten (Mk 10,1-9 és párhuzamos helyei); ennek azt a szeretetet és hűséget kell tükröznie, amelyet Isten mindig - utoljára legerősebben Jézus Krisztusban - tanúsított és őrzött meg népe iránt (házasság, az utolsó bekezdés). A házasságtörés tehát az 1Kor 6,91c és Zsid 13,4 szerint egyike azoknak a bűnöknek, amelynek elkövetőjét kizárják az Isten országából. Az Ószövetségben a próféták újból és újból a házasságtörés képével bélyegezték meg Isten népének Istennel szemben elkövetett hűtlenségét (Hós 2,4k, 3,1; Jer 2,2k; 3,8k, 5,7; 9,1.13; 13,27; Ez 16,23; Újszövetségben Mt 12,39; 16,4: Mk 8,38, ahol a "parázna" helyett a görög eredetiben "házasságtörő" olvasható; Jak 4,4). Az ilyen hűtlenség, amelyet Istennek a Jézus Krisztus által végzett szerető cselekedete az utolsó időben végleg legyőz, a jövőben nem maradhat meg sem Isten népének Istenhez fűződő, sem Isten népe egymás közötti viszonyában.
Házi istenség
Kicsiny isten-figurák, amelyeknek jó szellemekként kell oltalmazniuk a házat. Ezek számos kultúrából ismeretesek, s a régebbi időben Izráelben is általánosak voltak (1Móz 31,19; Hós 3,4).
Héberek
Izráel fiai megjelölésére ezt a nevet főleg az idegenek használták, ők maguk csak akkor, ha meg akarták különböztetni magukat az idegen népek fiaitól (1Móz 14,13; 40, 15; 2Móz 3,18; 1Sám 4,6: 13,3; 29,3: Jón 1,9). Jelentése bizonytalan ("azok odatúlról", vagy "pusztai lakók"?). Kapcsolatba hozzák az apiru nevű törzzsel, amelyet a Kr.e. 2. évezredbeli egyiptomi és asszíriai források említenek s akik a 15. századtól a 12-ig bizonyítottan idegen munkások voltak Egyiptomban. De úgy látszik, hogy itt több különböző nép közös nevéről (gyűjtőnévről) van szó. Ennek felel meg a sémita népek 1Móz 11,10-26-beli családfájában Hébernek, a gyanítható ősapának a helyzete is (1Móz 10,21).
A babiloni fogság után megtisztelő névvé vált, és a zsidók önmegjelölésére szolgált (Jón 1,9; a 2Kor 11,22-ben és a Fil 3,5-ben a palesztinai származású zsidókat jelenti). Hébemek nevezték a nyelvet és az írást is (ami az arámi nyelvet is jelenthette). Az ApCsel 6,1-ben a görögül beszélőkkel szemben az arámul beszélő zsidókat jelenti.
Hebrón
Ennek a városnak a régebbi neve a Józs 14,15-ben "Kirjat Arba", azaz "Arba városa", ennek eredetileg valósszínileg ez az értelme: "négyes város" (arba = négy), azaz az a város, amelynél négy útvonal találkozik és keresztezi egymást.
Hellenizmus, hellenista kor
Nagy Sándor (Kr.e. 357-323) hódításai és utódainak (Szíriában a Szeleukidáknak, Egyiptomban a Ptolemaidáknak) államalapításai következtében az ókori Kelet népei igen erősen a görög kultúra és civilizáció hatása alá kerültek. A régi kultúráknak az új görög kultúrába való folyamatos beolvasztása nyomán valamilyen egységes világkultúra és civilizáció keletkezett. A görög nyelv lett a Földközi-tenger mellékének közös nyelve. Mindenütt lelkesen fogadták és buzgón ápolták a görög műveltség eszményeit (melyeket a "gimnáziumok" intézménye közvetített), a görög művészetet (szobrászatot, város- és templomépítést) és tudományt (matematikát, földrajzot, csillagászatot és orvostudományt). A görög vallásosság a maga felvilágosodottságában gondoskodott a népek és vidékek szerinti különböző istenhitek kiegyenlítődéséről és összeolvasztásáról, végeredményben azonban a vallásos tiszteletnek a középpontjába is az embert állította, az olyan embert, aki a közjó érdekében képes olyan kiemelkedő cselekedetekre, hogy azokban lássék meg az isteni vonás az emberben (Üdvözítő).
A hellenizmus azonban nemcsak lelkes követőkre talált, hanem erős bírálatot is kiváltott azokból a népekből vagy néprétegekből, amelyek kulturális vagy vallási örökségük elveszítését fájlalták vagy az újonnan berendezkedett görög államalakulat révén gazdaságilag kizsákmányoltnak s politikailag leigázottnak érezték magukat. Izráelben a hellenizáló törekvések - amelyeket a szeleukida IV. Antiochus Epiphanes (Kr.e. 175-164) különösen kíméletlenül erőszakolt az országra - a Makkabeusok felkelését idézték elő (haszidok; farizeusok; Qumrán; apokaliptika).
Helytartó
Ellentétben a szenátori provinciákkal, amelyeket egy a római szenátus által kinevezett proconsul kormányzott (vö. ApCsel 13,7; 18,12), a császári provinciákkal, amelyeknek élén egy a császár által odaküldött legátus állt (vö. Lk 2,2), Júdea és Samária (Kr.u. 44-66-ig egész Palesztina) a Cézáreában székelő prokurátornak volt alávetve. Ebben a fordításban akár csak a többieket, ezt is helytartónak nevezik.
A júdeai és samáriai prokuratúrát azután létesítették, miután Nagy Heródes fiának, Arkhelaosznak (Heródes 3) uralkodása idején állandóan összetűzésre került sor közte és a zsidók kőzött. A prokurátomak elsősorban az adózásra kellett felügyelnie és fontos esetekben bíráskodnia is; halálos ítélet kimondásához és végrehajtatásához csak neki volt joga. Bizonyos létszámú katonasággal is rendelkezett. Különleges alkalmakkor - főként a nagy zsidó ünnepeken, amikor a Jeruzsálemben összesereglett néptömegek fokozott elővigyázati rendszabályokat tettek szükségessé - a prokurátor Cézáreából Jeruzsálembe jött és az ottani római helyőrséghez megerősítést hozott. Az Újszövetségben megemlített prokurátorok Pilátus (Kr.u. 26-36), Félix (52-60) és Fesztusz (60-62).
Heródes
Az Újszövetségben több Heródes nevű uralkodóval is találkozunk 1. I. Heródes volt Kr.e. 37-4-ig Palesztina vazallus királya. Az ő uralkodásának idejére esett Jézus születése (Mt 2,1 ; Lk 1,8). 2. Heródes Antipász. I. Heródes fia, Kr.e. 4-től Kr.u. 39-ig uralkodott, de csak Galilea és Perea felett. A "tetrarkha" (= negyedes fejedelem) címet viselte, de a nép szemében ő is királynak számított (vö. Mk 6,14.22.25-27; Jn 4,46). Ő végeztette ki Keresztelő Jánost (Mk 6,14-29). 3. Heródes Arkhelaosz, I. Heródes fia, uralkodott Kr.e. 4-től Kr.u. 6-ig Júdeában, Satuáriában és Idumeában (Mt 2,22). Ezt a területet azután egy római helytartó (prokurátor) igazgatása alá vontak. 4. I. Agrippa, I. Heródes unokája. akit a nép szintén Heródesnek nevezett, mivel egy rövid ideig (Kr.u. 41-44-ig) nagyapja egész birodalmát a maga fennhatósága alatt egyesítette. Ő végeztette ki Jakab apostolt, János testvérét (ApCsel 12,2). Egy alkalommal, amikor fogadta a tírusziak és szidóniak követeit, s a nép istenként üdvözölte, feltehetőleg halálos betegsége végzett vele, mivel nem adta meg Istennek a tisztességet (ApCsel 12,20-23). 5. II. Agrippa, I. Agrippa fia (a Kr.u. 48-69-ig vele élő) Bereniké, valamint Druzilla testvére. Neki Palesztinától északra volt egy kis uralmi területe (50-69-ig). Ő volt a rómaiak bizalmi embere a jeruzsálemi templom ügyeiben és Félix helytartó sógora volt. Ezért állíttatta elé Fesztusz a fogoly Pált, amikor Berenikével együtt Cézáreába jött Fesztuszt köszönteni (ApCsel 25,13-26,32).
Heródes-pártiak
Jézus korában Galileában és Pereában Heródes Antipász (Heródes 2) uralkodott. Párthíveinek (vö. Mk 3,6; 12,13; Mt 22,16), akárcsak neki is, nyilván az volt az érdekük hogy minden nyugtalanságot elfojtsanak az országban, s így ne szolgáltassanak okot a rómaiaknak a beavatkozásra.
Heródiás
Heródes Antipász (Heródes 2) felesége. Ez az asszony politikai becsvágyból elvált a féltestvértől (akinek a neve a Mk 6,17-ben tévesen Fülöp) és rábírta Antipászt, hogy kergesse el első feleségét.
Hét, a hetek
Ehhez a számhoz a Bibliában a teljesség és a tökéletesség képzete kapcsolódik. A teremtés történetében Isten a hetedik napon nyugszik meg, mivel a teremtés befejeződött, teljes lett (1Móz 2,2k). Ez az oka a szombat megünneplésének is, a hét hetedik napján az embernek is meg kell nyugodnia minden munkától (2Móz 20,10). Minden hetedikév szombatév volt, s minden 49-ik (7 x 7) az elengedés éve. Jerikó bevétele úgy történt, hogy hét pap hét kürttel hét napig egyszer-egyszer megkerülte a várost, a hetedik napon pedig hétszer (Józs 6,6-15). A Jelenések könyvének levelei hét gyülekezethez szólnak (Jel 2k). Az Isten trónja előtt lévő "hét lélek" (Jel 1,4; 5,6; vö. 1,16, valamint Zak 3,9; 4.10) az akkor ismert égitestek (a napot és a holdat is közéjük számítva) hetes számának felelt meg.
A zsidó helyi elöljáróságnak hét tagja volt, a zsinagógiai gyülekezet vezetőségében is rendszerint hét vén foglalt helyet. Az ApCsel 6,1-7-ben Lukács mintaszerűen írja le, hogy az ősgyülekezet a szegényekről való gondoskodás problémáját hét diakónus megválasztásával oldotta meg. De itt nyilván másról és többről is volt szó. A megválasztott hét férfi a jeruzsálemi ősgyülekezet görög nyelvű részének a vezetőségét képezte, de nemcsak a szeretetszolgálat szervezői voltak, hanem Lélektől vezérelt igehirdetők és misszionáriusok is (István, Fülöp; vö. ApCsel 6,8-8,40; 21,8).
Hettiták
Indogermán nép, amely Kr.e. 1800 körül alapított birodalmat. Az idők folyamán ez a birodalom eredeti anatóliai területéről dél és délkelet felé terjeszkedett és egy sereg kisebb államot és népet kebelezett be, úgyhogy később ezeket is hettitáknak nevezték Kr.e. 1200 körül nyugatról jövő tengeri népek támadásai széttördelték ezt a birodalmat. Maradványaiból Észak Szíriában új királyságok alakultak ki. Ezek lakosait és velük együtt Palesztina lakóit is "hettiták"-nak nevezi az asszír történetírás. Nyilván ebből érthető a "hettita" szó előfordulása az Ószövetség több helyén is (1Móz 23,3: Józs 1,4; Bír 1,26; 1Sám 26,6; 2Sám 23,39). Abrahám mint Hebrón őslakosait ismeri meg őket. Az 1Móz 10 néplistája a 15. v.-ben Hétet, a hettiták ősapját Kánaán fiaként említi. Itt ebben az esetben is ezekre a kánaáni és arámi "újhettitákra" kell gondolni.
Hetven
A 70 = 7x10, a tökéletesség hetes számának a tízes számmal való szorzata, amely mint az egész számrendszer alapvető egysége, a teljességet jelenti (Tízparancsolat!). A hetvenes szám különféle összefüggésben szerepel, amelyekben mindig az egészet jelenti: az 1Móz 10-ben hetven nép van előszámlálva, amelyek magukban foglalták az egész akkor ismert emberiséget. Jákóbbal hetvenen mentek Egyiptomba (1Móz 16,27; 2Móz 1,5). Mózes segítségére hetven vént választottak (4Móz 11,16). Jeremiás hetven évre jósolta meg a babiloni fogság idejűt (Jer 25,11; 29, 10). A Lk 10,1 szerint Jézus hetven tanítványt küldött ki (a hetvenkettes változatra nézve ld. a hozzá fűzött magyarázatot) s arra a kérdésre, hogy hányszor kell megbocsátani valakinek, ezt válaszolta: "Hetvenszer hétszer".
Hinnóm völgye
Jeruzsálemtől délre fekvő völgy (Ben-Hinnóm vagy Gé-Ben-Hinnóm), amely a Kidrón völgyébe torkollik Jósiás király (Kr.e.639-609) reformjáig a -Moloknak volt itt áldozóhalma, amelyen gyermekeket áldoztak fel. Miután ezt Jósiás lerombolta és tisztátalanná tette (2Kir 23,10), ezt a völgyet idegenek temetőjének és szemétlerakodó helynek használták. A Géhinnóm vagy Gehenna (Gyehenna) formában lett e völgy neve a pokol fogalmának hordozójává.
Hivviek vagy hivveusok - Kánaáni népek.
Hónapok
Az elő-ázsiai kalendáriumok a hold járásához igazodtak, az egyiptomi a nap járásához. A holdévben 354 nap volt, tehát elmaradt a természetes év (a napév) mögött. Ezért beiktattak szökőhónapokat, eredetileg minden három évben egyet, de a Kr.e. 6. századtól kezdve egy-egy nyolc éves időszakban három szökőhónapot.
Az ó-izráeli év ősszel kezdődött. Kr.e. 722 után azonban a kereskedelem és a közlekedés terén átvették az asszír naptárt, amelyben az év tavasszal kezdődik A babiloni fogság után a zsidók az újbabiloni naptárt vezették be, amely egyúttal a perzsa állami naptár is volt. A babiloni hónapok nevei a következők 1. Niszán (Neh 2,1, Eszt 3,7): március-április (kb. Az egyik hónap közepétől a másik hónap közepéig);
2. Ijjár: április-május;
3. Sziván: (Eszt 8,6; Bárúk 1,8): május-június;
4. Tammuz: június-július;
5. Áb: július-augusztus:
6. Elúl (Neh 6,15: 1 Makk 14,27): augusztus-szeptember;
7. Tisri: szeptember-október;
8. Marhesván: október-november;
9. Kiszlév (Zak 7,1; Neh 1,1): november-december;
10. Tébét (Eszt 2,16): december-január;
11. Sebár (Zak 1,7; 1 Makk 16,14): január-február;
12. Adár (Ezsd 6,15; Eszt 3,7): február-március.
Izráel ünnepei számára továbbra is az őszi naptár maradt érvényben, bár az évet jól lehetett kezdeni a páskával is, mint emlékeztetővel az Egyiptomból való kivonulásra (a kivonulás, mint új kezdet; vö. 2Móz 12,2). A régi kánaáni hónapnevek közül négy maradt továbbra is használatban:
Étánim (1Kir 8,2): az első, ill. később a hetedik hónap;
Búl (1Kir 6,38): a második ill. nyolcadik hónap;
Ábib (= a kalászok hónapja; 2Móz 13,4: 23,15; 34,18; 5Móz 16,1): a hetedik, ill. első hónap;
Ziv (1Kir 6,1.37): a nyolcadik, ill. második hónap.
Hóreb
Isten kinyilatkoztatásának a hegye (Sínai).
Hozsánna (Mt 21,9; Mk 11,9k)
Az imádságkiáltása a 118. zsoltárból (25. v.); jelentése: "Segíts!" "Ments meg!" "Üdvözíts!"
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
