BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
I
Idegen Egy idegen néphez tartozó ember, aki csak egy bizonyos ideig tartózkodik Izráelben (pl. mint kereskedő), vagy ha az országban marad (2Dám 15,19; 1Kir 11, I.8), megszerzi a valláshoz és a néphez való tartozást. tehát többé már nem jövevény.
Iga
Az a kettős fapánt, amelyet a párosan befogott igavonó állatok nyakára tettek és kötéllel rögzítettek. Középen kapcsolódott a kocsirúdhoz vagy az ekéhez. "Iga alatt lenni (nyögni)"; tehát a rabszolgaság, az elnyomatás, az idegen uralom jelképe (1Móz 27,40: 3Móz 26,13; 1Kir 12,1-11; Jer 27,1-11). Az sírástudók pozitív értelemben használták ezt a képet (vő. Jer 2,20; S.5), amikor emberek önként vállalták, hogy alávetik magukat Isten uralmának, a törvénynek, tanítóik előírásainak. Ilyen Jézusnak is ez a követelménye: "Vegyétek fel az én igámat…" (Mt 11,29k), azaz "Engedelmeskedjetek nekem!"
Igaz (igazság)
"Igaz" embernek ami nyelvünkön azt tartjuk, aki úgy viselkedik, hogy az megfelel az egyetemes igazságérzetnek. De ez csak félig egyezik meg a szó bibliai értelmével. Az Ószövetség értelmezése szerint "igaz" azaz ember, aki ahhoz a --étörvényhez igazodik, amelyben Isten kijelentette akaratát az ő népének (Zsolt 1,2; 37,3 1). Az az ember, aki Isten akaratát keresi és neki engedelmeskedik. Hasonlóképpen él ezzel a szóval Máté is, de hogy mit jelent a "törvény", mint Isten akarata, az számára Jézus tanításából derül ki, ahogy azt átvette és továbbadja a keresztyén gyülekezet (vö. a parancsolatok radikalizálását a Hegyi Beszédben, de különösen a Mt 5,20-ban). Az Újszövetségben, főként pedig Pál apostolnál ehhez az "igaz"-nak még egy másik, sajátosan Újszövetségi jelentése járul: mivel az ember a jóra való minden igyekezete ellenére sem képes önmagától teljesíteni Isten akaratát, Isten hajlandó neki tulajdonítani az ember Jézus Krisztus engedelmességét. Aki elfogadja magára nézve isten ítéletét a bűn fölött (mint Istennel szembeni lázadás fölött, amely gőgös igyekezetében Isten helyett maga akar dönteni) és hittel elfogadja Jézus helyettes halálát, az "igaz"-nak számít Isten előtt (Róm 3.19-28). Ezzel az ajándékba kapott igaz voltával lesz képes az ember arra, hogy meg is tegye Isten akaratát (Róm 6,12-23).
Igazság (mint a hazugság, a valótlanság ellentéte)
Az "igaz", "igazság" szavakkal általában egy kijelentés és az annak megfelelő tényállás közötti megegyezést jelöljük. tehát a valóság és az arról szóló gondolkodásunk és beszédünk közötti viszonyra gondolunk. Héber felfogás szerint az igazság valamilyen tulajdonság, amely megvan vagy nincs meg egy dologban, egy személyben, egy szóban. "Igaz" valaki, ha megtartja, amit ígér. Az igazság megbízhatóságot jelent, főként a történelem folyamán újból és újból megtapasztalt megbízhatóságot, tehát állandóságot, hűséget, támaszt jelentő valóságot ( ilyen kifejezéseket, mint "igaz barát", "igaz szó" stb.).
Az ilyen igazság mindenekelőtt Istent illeti meg. Olykor ezt a szót ebben az összefüggésben "(szövetségi) hűség"-gel kellene fordítani (Róm 3,7; 1 5,8).
Az "igazság" szó főként János evangéliumában gyakori. Istennek Jézusban hozzáférhetővé vált valóságát jelöli (némelykor itt is "hűség"-gel kellene fordítani; vö. Jn 1, 14.17), amely az emberek számára "szabadságot" (Jn 8,31k), "világosságot" (3.21) és "életet" (14,6) jelent, de nem tulajdonítható bárkinek minden további nélkül (18,37k). Jézus halála és feltámadása után az "igazság" -.> Isten Lelke által lett hozzáférhetővé, sőt csak most nyílik meg igazán (16,12-15). Ezért nevezi a Lelket az "igazság Lelké"-nek is (14.16k; 15,26). Ennek az "igazság"-nak, amely Jézus közvetítésével és a Lélek által tárul fel teljesen, kell meghatároznia a hívő életét (Jn 4,23k; lJn 1,6.8:2,4).
Igazságosság (mint a hamisság, igazságtalanság ellentéte; igaz)
Ellentétben az "igazság" jogosság fogalmával, amely egy formális jogi normának akar megfelelni, az "igazságosság" bibliai értelmében mindig olyan személyek közötti kapcsolat rendezettségéről van szó, akiknek "helyesen", mindkét fél számára "igazságosan" kell viszonyulniuk egymáshoz. "Igaz" az, aki az ilyen - akár ember és ember, akár ember és Isten közötti - kapcsolat ideális formájának megfelelően viselkedik. Isten és az ő népe közötti viszonyban a kölcsönös kapcsolat alapja az a -4szövetség, amelyben Isten az ő népe megmentésére kötelezte el magát, a nép pedig arra, hogy ezért örökre hálás és hűséges marad, életét és üdvösségét csak Istentől várja, egyedül Őt tiszteli -áldozattal és imádsággal, egész életében az ó üdvözítő akaratának engedelmeskedik, ahogyan azt Isten a -a törvény parancsolataiban jelentette ki. Eszerint az igazságosság" Isten részéről hűséget és megbízhatóságot (Zsolt 7,18; 22,32; 111,3; Dán 9,16), ígéreteinek teljesítését (Zsolt 11,7; Fis 45,19); népe mellett szabadító és üdvözítő kiállását (Bír 5,11; Ézs 41,10; 45,8; 51,6) és mindezek következtében a béke, a jólét, a boldogság és az áldás ajándékozását (Zsolt 48, 11; Ézs 48,18; 61,11: Hós 10,12) jelenti; Isten népe részéről pedig engedelmességet Istennek és utasításainak (5Móz 9,4; Ézs 1,21), annak cselekvését, ami jó és jogos (Jób 35,8; Ez 3,20; Ef 6,14; Fil 1,11). Pál felfogására az igazságról ld. az igaz címszó második bekezdését és a magyarázatot a Róm 1,16k-höz és a 3,21.26-hoz.
Ige
"Kezdetben volt az Ige": az a prológus, amellyel kezdődik János evangéliuma (Jn 1,1-5.9-12.14.16), a korabeli zsidó vallás és a zsidóságon kívüli filozófia bizonyos képzeteivel él, hogy megfelelőképpen hirdesse a názáreti Jézus jelentőségét és méltóságát. Elsősorban az 1Móz 1 fényében kell olvasni: Isten igéje hozta létre a világot. Ez az a hatalom, amelynek köszönheti a világ a létét, világosságát és életét, s ez hús és vér emberként jelent meg a világban (Jn 1,1-4.I4). De még jobban megvilágosodik ez a prológus azokkal az elképzelésekkel kapcsolatban, amelyek az isteni - bölcsességről alakultak ki a zsidóságban. Ez a bölcsesség, amely már a teremtés előtt is élt, amely által teremtetett minden (Bölcsesség 9,1k), amely már régóta változatos, feszültségekkel teljes kapcsolatban volt ezzel a világgal, de különösen Izráellel (Jn 1,5.9-12), személyes alakban Jézusban lépett a színre (1,14). De mivel nem a "bölcsesség"-ről, hanem az "Igé"-ről van szó, tudatosan választotta az evangélium írója ezt a fogalmat (görögi a logos-t), amely az akkori filozófiában a mindent átható isteni értelmet jelentette. Jézus személyében ez jelent meg az egész világ előtt. Így vált nyilvánvalóvá Jézus igénye a világra is.
Ellentétben az akkori idők vallási és filozófiai spekulációival, amelyekre utal ez a prológus, s amelytől kölcsönzi képeit és fogalmait, egyúttal azt is hangsúlyozza, hogy az "Ige" (a bölcsesség), amely Jézusban emberré lett, nem teremtmény - még csak nem is az első és legelőkelőbb teremtmény -, hanem maga Isten (Jn 1,1 k; vö. 1,18; 20,28; 1 Jn 5,20) és hogy ez az Ige Jézusban valóban és igazán ember lett, hús és vér ember (1, 14).
Illatáldozat
Jóillatú gyanták és növényi részek elégetése (füstölőszer) izzó szénen a templom belső részében (2Móz 30,7k). A Jel 8,31 k-ben az imádság jelképe.
Illatáldozati oltár
Arannyal bevont oltár a kijelentés sátrának és a jeruzsálemi templomnak a belső részében (2Móz 30,1-10). Ezen égették el áldozatként az előírt tömjénkeveréket (füstölőszer).
Illatáldozati oszlop
Egy kis hordozható illatáldozati oltár, amely valószínűleg különös kapcsolatban volt az Asérá istennő kultuszával és amelyet más áldozati oltárokra szoktak helyezni. Egy oszlopszerű alépítmény tartotta a szén és a füstölőszer odatételére szolgáló kelyhet.
Illés
Izráel korai korszakának a prófétája (1Kir 17-21; 2Kir 1,1-2,18), aki az Istentől való elpártolás idején állította helyre az igaz istentiszteletet. A Mal 3,23k próféciája alapján a zsidóság azt várta, hogy az utolsó ítélet és Isten uralma megkezdődése előtt ismét fellép Illés. Jézus szerint ez a várakozás Keresztelő János megjelenésével teljesedett be (Mt 11,13k; 17,10-13; a nép körében sokan magát Jézust tartották a visszajött 11lésnek; vö. Mk 6, I5). - Az utolsó időben rá váró szerepen kívül. a szükségben lévők nagy segítőjét is látták Illésben (Mk 15,35k és párhuzamos helyei).
Imaszíj (Mt 23, 5)
A zsidók az imádsághoz homlokukra és bal karjukra hosszú szíjjal kis dobozokat rögzítenek, amelyekben bibliai igékkel teleírt pergamenszeletek vannak (vö. 5Móz 6,8). Jézus korában sok kegyes zsidó egész nap magán hordta az imaszíjakat.
Ing
Lábszárközépig érő, vászonból vagy gyapjúból készült alsónemű, amelyet közvetlenül a testen hordtak és munka meg járás közben feltűrtek. A jómódúakon sokszor két ilyen ing is volt. Ezt a luxust tiltotta Jézus a tanítványainak (Mk 6,9 és párhuzamos helyei). Ugyanezt jelenti a Mt 5,40-ben és Lk6,29-benemlített "alsóruha" is (a görögben ugyanaz a szó); köntös.
Írás(ok)
Akkor használatos, amikor az Újszövetségi szerzők az Ószövetség könyveire hivatkoznak, és az "Írás"-ról (a magyar Bibliában többnyire többes számban: "Írások"-ról) beszélnek ("az Írás mondja", vagy "meg van írva"). A Szentírás tartalmára nézve Id. Kánon.
Írástudók
Képzett és felszentelt zsidó teológusok, akiknek a feladata volt a törvény tanulmányozása és magyarázata. Mivel Mózes öt könyve a polgári életre is érvényes törvénygyűjtemény volt, ezek a teológusok egyúttal jogászok is voltak. Tudásukat "tanítványaik"-nak adták tovább. Első ízben a fogság után léptek fel, amikor a vallási törvény jelentősége egyre nagyobb lett a zsidók életében. Nagy példaképük Ezsdrás volt (vö. Ezsd 7,6.10.25); első írásos említésük a Makkabeusok könyveiben található (1Makk 7,12; 2Makk 6,18). Az Újszövetségi kor legtöbb írástudója a -farizeusok közösségéhez tartozott; a legtekintélyesebb írástudók lettek a farizeus párt vezetői. Az írástudók sűrűszemű hálót fontak a törvényes rendelkezésekből, hogy az isteni parancsolatokat (pl. a szombati munkaszünet parancsát) semmiképpen se lehessen megszegni (vö. Mk 2,23-3,6).
A Mt 13,52 és 23,34 szerint a keresztyén gyülekezetben is voltak "írástudók", akiknek nyilván az volt a feladatuk, hogy Jézus törvényértelmezését, amint az egyebek között a Hegyi Beszédben (Mt 5-7) olvasható, a gyülekezet időszerű helyzetére alkalmazzák.
Isai
Dávid király apja (1Sám 16)
Isbóset
Saul fia és átmenetileg Izráel királya (2Sám 2,8-10). Eredeti neve az 1Sám 14,49 szerint Jisvi (= Isjó = Jáhve embere); az 1Krón 8,33-ban Esbaal néven szerepel, amely Is-Baal (= az úr embere) elnevezésre vezethető vissza. Mivel a Baal név elveszítette eredeti "Úr, Parancsoló" jelentését, és már csak a kánaáni főisten neveként szolgált, minden Baal-lal összetett nevet megváltoztattak. Így lett Is-Baal-ból Is-Bóset (= a szégyen embere). Ez nem jelentette okvetlenül a név viselőjének a gyalázatát, csupán a "Baal" név kiejtését akarták vele elkerülni.
Ismeret
Az ismeretet jelentő héber szó nem a gondolkodással - értelemmel szerzett ismeretet jelenti, hanem az érzékelés és a megtapasztalás útján nyert felismerést. Az ilyen fajta ismeret előfeltétele, hogy az embert belülről érdekelje az ügy, vagy maga nyíljék meg az iránt, ami ennek a felismerésnek a tárgya. Ezért számít a keresztyén hit dolgaiban nyert ismeret -Isten Lelke egyik legfontosabb ajándékának (1Kor 1,5; 12.8; 14,6; 2Kor 8,7), amivel természetesen veszedelmek és problémák is járhatnak az olyan ismeretnek, amely a felebaráti szeretet megsértésére csábít (1Kor 8; 13,2), vagy amely nem törődik az apostoli igehirdetés központi tartalmával (1Kor 1,17-25; 2Tim 2,14-18; 1Jn 2,20-25), semmi köze sincs Isten Lelkéhez. Az ilyen félrevezetett "ismeretek" ellen már az első korinthusi levélben is felveszi Pál a harcot, de főként János evangéliumában, Júdás levelében és a Pásztori levelekben (1Tim 6,20) folyik ellenük a hadakozás (mindezekben az esetekben a - gnózis korai jelentkezéséről van szó).
Isten együttléte velünk
A látszólag túlerőben lévő ellenséggel, vagy a legyőzhetetlennek látszó nehézségekkel szemben Isten megbízottja, vagy az egész nép újból és újból azt az ígéretet kapja, hogy Isten "velük" van (1Móz 31.3; 2Móz 3.12; Józs 1,5.9; Bír 6,12.16; 1Sám 10,7; 16,18; Ézs 41.10; 43,5; Zof 3,15.17; Lk 1,28). Saját gyöngeségük ellenére nem kell elcsüggedniük mivel végtelen hatalmával Isten maga harcol vagy cselekszik értük (pl. 2Móz 14,10-14). Az ígéret rendszerint egy pap vagy próféta szájából hangzott el, mint ahogy pl. az 1Kir 11,38-ban, vagy Hag 1,13-ban láthatjuk. Különösen jelentős Isten ígérete az Fzs 7,14-ben, ahol egy gyermek születését jelenti be, akinek a neve Immánuél (= Velünk az Isten). Ezt az ígéretet veszi át Máté (1,23) és vonatkoztatja Jézusra. S búcsúzásakor Jézus is arról biztosítja tanítványait (Mt 28,20), hogy "Én veletek vagyok minden napon", s ezzel véglegesen érvényesíti a Mt 1,23-beli ígéretet. Alapjában véve már Isten héber neve is (ÚR) ugyanezt fejezi ki. A 2Móz 3,14-ben adott névértelmezésnek: "Vagyok, aki vagyok" semmi köze sincs Isten puszta "létezéséhez", hanem ezt jelenti: "Én (értetek vagy veletek) vagyok."
Istenfélelem
A Biblia az Isten vagy az úr félelméről az úrtól való félelem, azaz az Ő tisztelete és a Neki való engedelmesség értelmében beszél. Amikor azt mondja, hogy "az Úrnak félelme a bölcsesség kezdete" (Péld 1,7; vö. 8,13: 15,33; 16,6; Zsolt 34,12; Fzs 11,2k), akkor mégsem a büntetéstől való rettegésre gondol. Az embernek nem kell remegnie a mindenható Isten előtt, hanem tiszteletteljes hódolattal kell adóznia neki, mivel ez illeti meg őt. A szolgai alávetettség és az elbizakodott önhittség között van a helyes viszonyulás Istenhez, amelyben, egymásba fonódik a tisztelet és a bizalom. Az Újszövetség még valamiről tud, ami ezen is túlvezet: az Isten iránti szeretetről (1Jn 4,16-19; de vö. már az 5Móz 6,5-öt).
Istenfélők (ApCsel 13,16 és máshol)
Azok a pogányok, akik részt vettek a zsidók zsinagógai istentiszteletein és részben megtartották a mózesi törvényt. De megkülönböztetendők a prozelitáktól.
Isten Fia
Egész Izráelt lehetett "Isten Fiá"-nak nevezni (2Móz 4,22k); főként azonban Izráel királya számított Isten fiának (vö. 2Dám 7.14). Trónralépésekor a Zsolt 2,7 szerint Isten fiává iktatták, azaz Isten nevében kellett uralkodnia a népen. Lehetséges tehat, hogy már a zsidóság is Isten Fiának nevezte az idők végén remélt királyt, a Messiást. Az első őskeresztyén hitvallások szerint Jézus feltámadásával lett a Zsolt 2.7 értelmében Isten Fiává (Róm 1,3k; ApCsel 13,33).
Mélyebb és átfogóbb az Isten Fia elnevezés pl. a Ga14,4-ben, a Kol 1,13-18-ban, a Jn 1,14-ben és a Zsid 1,2k-ben. Ez az Isten bölcsessegéről szóló kijelentések hátterével értendő, egyúttal azonban messze túl is mutat rajta (bölcsesség). Magától Jézustól tudjuk, hogy ő páratlan közelségben tudta magát Istenhez ( "Én pedig..." kijelentéseket a Mt 5,21k.27k-ben stb.) és az "Abbá" néven szólította meg (Mk 14,36). Ez az imádságbeli megszólítás, amely hallatlan bizalmassága miatt alig található az akkori zsidóság köreiben, jellemző maradt a keresztyén gyülekezeteknek az Isten és Jézus Lelke által mondott imádságaira (Róm 8,15; Ga14,6).
Az "Isten Fia" (a "Magasságos Fia" és "azén Fiam" is, pl. Mt 16,16: Mk 1, 1.11: Róm 1, 3k) megnevezésen kívül használatos Jézusra "a Fiú", illetve "az -'egyszülött Fiú" név is (főként Jánosnál). Míg az előző név a -r Messiás-elképzelésből ered és a 2Sám 7,14-hez meg a Zsolt 2,7-hez kapcsolódik, az utóbbi az Embernek Fia képzetével meg az időtlen, személyesnek gondolt isteni bölcsességgel függ össze, s Jézusnak, mint az Ember Fiának és Isten e földön megjelent bölcsességének méltóságát juttatja érvényre. De sok helyütt jelen van mindkét elképzelés és tartalmuk egymásba olvad.
Istenfiak
A "fiam" kifejezés a héberben (akárcsak a magyarban) nem csupán a vér szerinti leszármazottat jelöli, hanem általában az alárendelt viszonyban állót is (Péld 2,11; 3.1: vö. Mk 2,5). "Istenfiak"-nak a mennyei lényeket nevezték, akik ugyanúgy hozzátartoztak Isten környezetéhez, mint az udvartartás a királyokéhoz (Jób 1,6). Vallástörténetileg ez az elképzelés a kánaáni népek köréből származik. Izráelben ezek sohasem voltak a vallásos kultusz tárgyai. Ld. a magyarázatot is a Zsolt 82,4 után.
Istenítélet
Amikor a bűnösség vagy ártatlanság bizonyítására nem voltak tanúk, a vádlottnak .Isten elé kellett állnia" (2Móz 22,7-10), azaz belépnie a szentélybe, hogy ott tegyen esküt ártatlanságáról, nyilván ónmaga megátkozásával, arra az esetre, ha hamisan esküdött volna (1Kir 8,31k, vö. átok). Az istenítélet másik formája a nehéz kérdéseknek szent -sorsvetéssel való eldöntése. Különleges eljárás volt előírva olyan esetekre, amikor egy asszonyt házasságtöréssel gyanúsítottak (4Móz S.11-31).
Isten Lelke, Szentlélek
A Lélek jelentésű héber szó eredeti jelentése: "szél, lehelet". Ezen a világ teremtésének alapját képező életerőt (1Móz 1,2; Én 32,15) értették, amelyet Isten lehelt teremtményeibe és amellyel Ő mindenkor szabadon rendelkezik. Isten Lelkéből azonban sajátos hatások áradnak bizonyos emberekre: a Lélek megszáll valakit és meghatározott tettekre indítja (Bír 3,10; 13,25). Megszállja az eksztatikus prófétaközösségeket (1Sám 10,10-12) és egy-egy prófétát valóságosan más helyre tud elragadni (I Kir 18,12; vö. Ez 8,3). Ha Isten Lelke állandóan megnyugszik valakin, mint Dávidon (1Sám 16,13). vagy egy prófétán (Ézs 42,1; 61,1), akkor ez az Istennel való különleges kapcsolatnak és az illető megbízatásának a jele. Az Ószövetség prófétái a jövőben Isten Lelkének az egész népre való kiáradását várták (Ez 36.27: Jóel 3). Az Újszövetségi gyülekezet e várakozás beteljesülését Jézusban látta, aki nemcsak maga volt teljes Isten Lelkével (Mk 1,10), hanem közvetítette is ezt a Lelket az övéinek (ApCsel 2). A keresztséggel (részben a kézrátétellel is ApCsel 8,17; 19,6) közöltetik a Lélek a hívővel. A Léleknek bennünk lakozása a jele és biztosítéka annak, hogy részesedhetünk Isten új világában (Ef 1,13k). De már az is a Lélek munkája, ha elismeri valaki Jézust az ő Urának és hisz benne 1Kor 12,3).
Isten okozta rettegés vagy riadalom
(1Móz 35,5; 1Sám 14,15) Az ÚR háborúiba az ősi Izráel hitbeli tapasztalata szerint Isten közvetlenül avatkozik be, nemcsak fergeteggel és jégesővel (Jón 10,11; Bír 5,4.21; Ézs 30,30), hanem azzal is, hogy pánikszerű rettegést bocsát az ellenségre, úgyhogy az megbénul vagy fejvesztetten megfutamodik (2Móz 14,24: Jón 10,10; 1Sám 14,15; 2Krón 14,13; 17,10; Ez 26,21; 30,9). A "rettegés"-sel vagy "riadalom"-mal fordított szó a Septuagintában tévesen a "tódarazsak" szóval van fordítva, s néhol ez olvasható a Károli fordításban is (2Móz 23,28; 5Móz 7,20; Jón 24,12; vö. Bölcsesség könyve 12,8).
Isten országa
Izráel a kánaáni letelepedés óta vallotta, hogy az ő Istenük Izráel és minden nép "Királya". Izráel istene alaposan bebizonyította ezt a királyságát, amikor kiszabadította népét Egyiptomból (2Móz 15. I8), végigvezette a pusztaságon, s Kánaán földjét, az idegen népek országait adta neki birtokul. Ezzel egyúttal egyszer s mindenkorra azt is megmutatta, hogy Ő hatalmasabb minden más istennél, s hogy ő az egész teremtés Ura (2Móz 15; Zsolt 95; az idegen népek országai: Zsolt 44.1-5; hatalmasabb minden más istennél: Zsolt 29; 82; 89,7k; 95,3; 96,4k; a teremtés Ura: Zsolt 74,12-17; 89,9-13). Királyságát egyre jobban, újból és újból bizonyítja azzal, hogy megvédelmezi Izráelt az ellenségeivel szemben (Zsolt 445-9: 48; 68,25-36; 145: 146), hogy a föld gyümölcseivel táplálja népét (Zsolt 72,16; 132,13-16; 145.1 Sk), hogy -'törvényével érvényt szerez a jognak és az igazságnak Izráelben (4Móz 23,21-24; 5Móz 33,2-5; Zsolt 99,1-4). Noha Izráel az a "hely", ahol Isten királysága különösképpen megjelenik (2Móz 19,3-6), ez a királyság azonban az egész világra kiterjed, s egykor majd mindenütt nyilvánvaló lesz (Zsolt 47; 96-99; 103,19-22). Isten királyságát olyan valóságosnak és az egész világra nézve olyan konkrétnak gondolták és tapasztalták, hogy eleinte Istentől való elpártolásnak kellett érezni, amikor Izráel más népek példájára embert akart királlyá tenni (Bír 8,23: 1Sám 8); másfelől azonban ekkor is lehetséges volt, hogy egy ilyen ember (és leszármazottai), ha Isten hívta el, képviselője és végrehajtója legyen Isten uralmának népe és a világ népei felett, ilyennek ismerjék cl és így tiszteljék (2Sám 7,14-16; 1Krón 28,5: 29.23; 2Krón 9,8; 13.8: Zsolt 2; 72; 89,16-38; 110; 132,11-18).
Mind a világpolitikai viszonyok, mind Izráel és Júda királyainak magatartása következtében mindkét országrészben egyre inkább kérdésessé vált, illetve hitelét vesztette Isten királyi uralmának a gondolata. S minél megsemmisítőbben szakadtak ezért Isten ítéletei az ő népére (Izráelnek és Júdának a bukásában, a Babilonba való deportálásban, Júdeának a perzsák és a görögök birodalmába való bekebelezésében), annál erősebb lett a népben a vágy és annál nyomatékosabb a próféták ígérete is, hogy Isten maga fog újból beavatkozni a dolgok menetébe, hogy ismét és véglegesen népe Királyának és minden nép Urának bizonyítsa magát. Az ezzel kapcsolatos remények és ígéretek Izráel ősi hagyományaira és intézményeire vonatkozhattak és azoknak az egész világra kiterjedő és az egész világot megváltoztató megújulására és beteljesedésére tekinthettek előre. Így az Egyiptomból való kivonulásnak megfelelően egy új "exodus"-t vártak (Ézs 35,1-10; 40,1-11; 52,11k), új Jeruzsálemet és új templomot (Ezs 2,1-5; 25,6-8; 52,7-10; 60; 66,5-24; Ez 40-44; Mik 4,6-8; Zak 2,14-17), de legfőképpen a dávidi királyság megújulását a Dávid utódai közül származó Messiás fellépésével (Ézs 9,1-6; 11,1-I0; Jer 23,1-6; Ez 34; 37,15-28; Ám 9,1 I k; Mik 5,1; Zak 9,9-12). Ez a reménység azonban el is szakadhatott az izráeli múlt ilyen "modelljei"-től: a korai zsidó apokaliptikában Istennek az égből közvetlenül történő, és az egész emberiséget érintő beavatkozását várták, amely véget vet ennek a világnak és ennek a világkorszaknak, és egy egészen új világot és világkorszakot indít el. A reménység ilyen formájában az Ember Fiának alakja meghatározó szerepet játszik.
Jézus korában Izráel jövőt illető reménységeinek mindkét formája élt - az Izráel dicsőséges múltján tájékozódó, inkább nacionalista és politikai irányultságú; a -.>Messiás eljövetelére alapozott; és az apokaliptikus várakozás, egymás mellett is, meg némileg keveredve is. De amikor Jézus királyi uralmának az eljövetelét hirdeti (Mk 1,15), ez nyilvánvalóan az apokaliptikus és nem a nacionalista várakozás szerint értendő. "Isten királyi uralma" szó szerinti fordítása az "Isten országá"-nak. Ez kevésbé félreérthető, mivel az "ország"-hoz valamilyen körülhatárolt területnek vagy államszerű szervezetnek és uralkodási formának a képzete kapcsolódik. Isten uralmát így túl statikusan szemlélik, s igen könnyen valami túlvilági, "mennyei" berendezkedésnek képzelik. Máté evangéliumában ugyan "Isten országa" helyett mindenütt a "mennyek országa" olvasható, de a menny ebben az összefüggésben csak tiszteletteljesen körülíró helyettesítője Istennek, illetve Isten nevének.
Arra, ahogy Jézus hirdette Isten királyi uralmát, jellemző annak szorongató közelsége. Hogy az apokaliptikus várakozás értelmében közvetlenül előttünk áll a kezdete, az az ő számára egészen bizonyos (Mk 1,15; Lk 10,9.11; Mk 9,1; 13,30; de vö. Mk 13,32-37). De mégsokkal fontosabb és döntően új az, hogy Jézus Istennek ezt a királyi uralmát már nemcsak a jövoőben várja, hanem megkezdődőnek is látja a maga szavaiban és tetteiben, az ő jelenlétében és személyében (Lk 11,20; Mt 11,1-6; 13,44-46). Ezért tehát minden azon múlik, hogy már itt és most megnyrlunk-e előtte és alávetjük-e magunkat azzal, hogy nagyon is komolyan vesszük mindazt, amit Jézus mond és tesz, amit ad nekünk, és amit kíván tőlünk (Lk 6,46-49; 12,8k; 12,54-13,9; 13,23-27).
Jézusban már megjelent az Embemek Fia. Ennek láttán nem szabad tudakozódnunk e világ végének pontos ideje felől. Ez a világ Jézusban - folyása közben is - már a végéhez érkezett! Kétségtelen, hogy ez a vég - és az új világ kezdete - láthatóan és érezhetően is el fog jönni, s ennek idejét szabad kívánnunk, és szabad érte imádkoznunk (Lk 11,2; 17,22; 21,28), de a számítgató, jósolgató várása azt a gyanút kelti, és azzal a kísértéssel jár, hogy megfeledkezünk arról, és elmulasztjuk azt, ami a döntő: annak komolyan vételét, ami Jézusban már jelenné vált (Lk 17,20k), s hogy mi az, ami Jézus tanítványainak ebben az időben "már vagy még nem" a feladata (Lk 19,11-27; ApCsel 1,6-8). Hogy Jézus szemében hogyan viszonyul egymáshoz Isten uralmának a jelene és a jövője, azt az úgynevezett "ellentétek példázatai" mutatják meg: Mk4,3-9.26-29.30-32; Mt 13,33Az "Isten országá"-nak fogalma meghatározó szerepet játszik Jézus igehirdetésében, amiként ez szembetűnő az első három ("szinoptikus") evangéliumban. Az Újszövetség többi könyvei főként azzal foglalkoznak, hogy a Krisztusban - s elsősorban halálában és feltámadásában - nyújtott üdvösséget és az abból adódó távlatokat és következményeket ragadják meg és hirdessék; közben az "Isten országá"-nak fogalma háttérbe is szopd az egyéb vezérfogalmak mellett (de vö. Jn 3,3.5; 18,36; ApCsel 1,3.6; 14,22; 28,23.31; Róm 14,7; 1Kor 4,20; 6,9k; 15,24-28.50; Gal 5,21; Ef 5,5; lThessz 2,12:, 2Tim 4,1.18; Zsid 12,28; Jak 2,5; 2Pt 1,11; Jel 1,9; 11,15; 12,10).
Istentelen
Ez a fogalom főként a bölcsességirodalomban használatos (Jób, Példabeszédek, a Zsoltárok egy része), de semmi köze sincs az újkorban jelentkezett ateizmushoz (Isten létének a tagadásához). Az "istentelen" (szó szerint: "gonosz, gonosztevő") az -"igaz" ellentéte, olyan ember, aki nem veszi komolyan Istent és az ő parancsolatait (Zsolt 1,1; 50,22; 119,53) és csak a saját elgondolását ismeri el magatartása mértékének (Zsolt 73,1-12). Ez vagy egészen nyíltan mutatkozott meg emberekkel (Zsolt 37,14.32) vagy akár állatokkal szemben is (Péld 12,10), vagy rejtetten színlelt kegyesség leple alatt (Fzs 58,4). Mivel az istentelen ember állandó ellentmondásban é1 Istennel szemben, nincs békessége (Fjs 48,22; 57,2I ), sőt képtelen arra, hogy békét kössön valakivel, vagy megtartsa a békét. Ezzel a magatartásával végül a saját vesztét készíti elő (Zsolt 73,16-20; Ez 18,5-24).
Iszonyatos bálvány vagy: pusztító utálatosság
Az "iszonyat" vagy "utálat" szó az áldozati istentiszteletből vett kifejezés, és jelöli mindazt, ami rituálisan tisztátalan, illetve tiltott, s az áldozat bemutatásán való részvételre alkalmatlanná tesz (-tiszta; tágabb értelemben Péld 3,32; 11,20; 15,8; 16,5: 28,9; Lk 16,15: Jel 21,27). Ide tartozik természetesen minden -bálványimádat és bálványkép (vö. 1Kir 15,13; 2Kir 23,24; Jer 7,30; 13,27: Ez 20,7.30; továbbá Tit 1,16). Az "iszonyatos bálvány" (vagy Újszövetségi utalásaiban: "puszútó utálatosság") a Dán 9,27: 11,31: 12.11 szerint a jeruzsálemi -templomnak IV. Antiochus Epiphanes által történt megszentségtelenítésére való célzás. Antiochus Epiphanes Kr.e. 168-ban a templom előtti nagy égőáldozati oltárra egy kis oltárt állíttatott, s ezen Zeusz görög főistennek mutattak be áldozatot. Ezzel iszonyatos pusztítást végeztek az egész szentélyben, azaz azt kultikusan tisztátalanná tették, úgyhogy lehetetlenné vált a zsidó áldozati istentisztelet, s a papok meg a gyülekezet elűzetett, a templom egész környéke lakatlan pusztává vált (vö. 1 Makk 1, 57.62). Ez a valláspolitikai intézkedés annak a törekvésnek volt a része, amellyel a Szeleukida Birodalom egységét akarták megszilárdítani (vö. lMakk 1,43-56-ot és a Bevezetést Dániel könyvéhez).
A Mk 13,14 párhuzamos helyein a "pusztító utálatosság" kifejezés Dánieltől való átvétel. Eszerint az apokaliptikus nyomorúság akkor éri el csúcspontját, amikor az állam a vallást teljesen a maga céljainak a szolgálatába állítja, végül már annyira, hogy az állam és képviselői az Isten helyét akarják elfoglalni és semmilyen olyan kultuszt nem tűrnek el, amely nem őket magasztalja (vö. 2Thessz 23k; Jel 13).
Italáldozat - Áldozat
Izmael
Ábrahám és Hágár fia (1Móz 16; 21,8-21; 25,9). A név jelentése: "Isten meghallgat". Ő számít az arabok ősapjának (1Móz 25,12-18).
Izráel (=Isten harcol, ti. a népéért)
Izráel ősatyjának, Jákóbnak a mellékneve (1Móz 32,29; 35,10). Mint a nép neve, jelenti egyrészt a 12 törzsből álló zsidó népet, másrészt az északi országrésznek Júdától való elszakadása után ezt az északi országrészt, mint Izráelt. A legnépesebb törzse után egyébként - Efraimnak is nevezték Izráelt.
Izráel ünnepei
A régi évenkénti három főünnep (2Móz 23,14-17) eredetileg aratási ünnep volt, de egyúttal emlékezés is istennek Izráel történetében végzett tetteire: a) A pástra (a kovásztalan kenyerek ünnepével együtt) az árpa aratásának kezdetekor; megemlékezés az Egyiptomból való kivonulásra (2Móz 12k: 4Móz 28,16-25). b) Az aratás ünnepe (pünkösd) hét héttel később a búza aratásának kezdetekor; emlékezés a törvényadásra (3Móz 23.15-21; 4Móz 28,26). c) A betakarítás ünnepe (-lombsátor ünnep) a gyümölcs- és a szőlőszüret ünnepe ősszel: emlékezés Izráel megtartatására a pusztában (3Móz 23,34-36.39-43).
Ezekhez járult még az újén ünnepe a hetedik hónap első napján (3Móz 23,24k; 4Móz 29,1-6) és tíz nap múlva a nagy engesztelési ünnep (3Móz 16), amelyet nem közösen ünnepeltek, hanem ekkor böjtöltek.
Újabb ünnepek voltak: a púrim (Észt 3,7; 9,26-28) a perzsa Hámánnak a zsidók kiirtását célzó mesterkedésétől való szabadulás emlékére, és a templomszentelés ünnepe annak emlékére, hogy Makkabeus Júdás újra felszentelte a templomot (1Makk4,59). Az Ujszövetségben meg van említve a páska (Mt 26,2), a pünkösd (ApCsel 2,1), a lombsátor ünnep (Jn 7,2), a templomszentelés ünnepe (Jn 10,22) és az engesztelés napja (Zsid 9,7).
Izsák
Ábrahám és Sára fia (1Móz 21,1-3), Jákób és Eszsau apja (1Móz 25,19-28).
Izsóp (2Móz 12,22; 4Móz 19,18; Zsolt 51,9: Jn 19,29)
Illatos félcserje. Hazája a Földközi-tenger melléke. 50 - 100 cm-re nő meg. Fűszernek használatos. Mivel Palesztinában régen nem található, a vélemények megoszlanak arról, hogy a Biblia milyen izsópról beszél. Fontos szerepe volt a kultuszban: a páskára vonatkozó rendelkezésekben, a megtisztulási szertartásokban.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
