BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
K
Kadmóniak - (Kánaáni népek)
Kain (1Móz 4,1-16)
Ádám és Éva első fia. Ő ölte meg testvérét, Abelt.
Káldea, káldeusok
Egy dél-babiloni vidék és lakosai neve, amelyet később egész Babilonra értettek A káldeusok félnomád törzse igen korán telepedett le Észak-Arábia és a Perzsa-öböl között és szerezte meg magának úr városát (1Móz 11,28). Egy ideig, kb. Kr.e. 800g, az asszírok hűbéresei voltak. Meródak-Baladán káldeai fejedelem (721-710 és 703-702: vö. Jer 39) átmenetileg magához ragadta az uralmat Babilónia felett. Nabopolasszár (626-605), aki a híres II. Nebukadneccar apja volt, alapította meg az Újbabiloni (káldeus) Birodalmat. Ettől kezdve Káldea egyet jelentett Babilóniával. - A babiloni papok híresek voltak asztronómiai és asztrológiai (csillagászati és csillagjóslási) ismereteikről; ez az oka annak, hogy a "káldeus" elnevezést általában a papok, asztrológusok és műveltek jelölésére használták (így a Dániel könyve arámi szövegében: 2,10; 3,8: 4,4: 53.10.
Kalnó, Kalné (Ézs 10,9: Ám 6,2)
Egy észak-szíriai állam fővárosa. Kr.e. 738-ban az asszírok elfoglalták. Helye bizonytalan. Némelyek a mai Kullan Köy-re gondolnak amely 16 km-re délkeletre fekszik Arpadtól.
Kamat Ld. a magyarázatot a 2Móz 22,24 után.
Kánaán
A kánaániak Kánaán földjének (Palesztinának) a lakosai voltak, mielőtt Izráel fiai elfoglalták. De az izráeli uralom alatt is ők alkották az ország lakosságának egy részét (Bír 1,27-33). Származásukat és kultúrájukat tekintve hozzájuk tartoztak Fönícia lakosai is egészen az Orontesz folyóig (1Móz 10, I5-19). Kánaán keleti határa a Jordán volt. A Kr.e. 15. században fordul elő először Kánaán neve egy egyiptomi szövegben, mint azé a tartományé, amely magában foglalta a filiszteus partvidéket is. A későbbi szövegek megkülönböztetik a filiszteusok földjét Kánaántól. A kánaániakon kívül Palesztina korábbi lakosai között emlegették az emóriakat és a hettitákat, valamint más népeket is, amelyeken azonban valószínűleg csak nemzetségek és uralkodó rétegek értendők (5Móz 7,1, Kánaáni népek). A "kánaáni" név jelentése több helyen is "kereskedő". Ezzel jelezték e népnek főként a kikötővárosbeli föníciaiaknak jellegzetes foglalkozását (Jób 40,30; Péld 31,24: Ézs 23,8; Ez 16,29; 17,4; Hós 12,8; Zof 1, 11; Zak 14,21).
Kánaán népei (1Móz 15,19-21; 2Móz 3.8.17: 13,5; 23.23.28; 33,2; 34,11; 5Móz 7,1; 20,17; Józs 3, 10)
A kánaáni népek listája hosszabb és rövidebb változatokban maradt ránk; a legtöbb név megtalálható a "népek táblázatá"-ban, az 1Móz 10,15-19-ben.
1, Emóriak: ld. a külön tárgyi magyarázatot.
2. Girgásiak: Nevük csak néhány listában és föníciai feliratokban szerepel. Letelepedési helyük ismeretlen.
3. Hettiták: Ezt a nevet a bibliai szövegek gyakran általában az ország korábbi lakosainak jelölésére használják. Az egyes földdarabok földrajzi meghatározása nem lehetséges (Hettiták).
4. Hivviek (vagy hivveusok): Palesztina közepén éltek a Józs 9,7; 11,19 szerint Gibeón közelében, az 1Móz 34,2 szerint Sikem közelében; a Józs 11,3 a Hermón-hegy lábánál említi őket.
5. Jebúsziak. Jeruzsálem városának és környékének őslakói (Józs 15,8; 18,28; Bír 1,21; 2Sám 5,6-9). Ez 16,3.45 szerint a hettitáktól és az emóriaktól származtak.
6. Kadmóniak: Csak az 1Móz 15,19-ben történik említés róluk; nevük egyszerűen csak "Kelet emberei"-t jelentheti.
7. Kánaániak: Gyakran Palesztina összes Izráel előtti lakosainak a gyűjtőneve, eredetileg a föníciaiakkal együtt. De mivel Fönícia sohasem lett Izráel része, a "kánaániak" megnevezés az Ószövetségben rendszerint a föníciaiak nélkül használatos (Kánaán).
8. Kenizziek: Edómita nemzetség, amely később Júda törzséhez csatlakozott (vö, 4Móz 32,12; 13,6),
9. Kéniek: ld. a külön Tárgyi magyarázatot,
10. Perizziek: Más népekkel együtt a közép-palesztinai hegyvidék lakosait nevezték így.
11, Refáiak: Egy óriás nép neve, amely a Jordántól keletre elterülő Básán őslakossága lehetett (1Móz 14,5; 15,20; 5Móz 2,11.20; 3,13).
Kánon
E görög szó jelentése: "mérték, zsinórérték, szabály". Ezzel jelölik azokat a Szentírásként elismert könyveket, amelyek alkalmasak az istentiszteleti felolvasásra és a tanításra. Az ószövetségi héber írások kánonát lényegében Kr.e. 175 körül zárták le, mert az ekkor keletkezett Jézus Sirák könyve említi az előszavában (1. v.) a Szentírás szokásos héber felosztását a "törvény"-re (Mózes öt könyve), a "próféták"-ra (Józsué, Bírák, 1-2Sámuel, 1-2Királyok, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és a 12 "kispróféta" könyvei) és az "írások"-ra (Zsoltárok, Jób, Példabeszédek, Ruth, Énekek éneke, Prédikátor, Jeremiás Siralmai, Eszter, Dániel, Ezsdrás, Nehémiás, 1-2Krónikák könyvei). A történeti könyveket Józsuétól a Királyok második könyvéig a próféták közé számították (mint "korábbi próféták"-at megkülönböztetve a tulajdonképpeni prófétáktól, akik a "későbbi próféták"), mivel a próféták fellépéséről tudósítanak és szerzőiket prófétáknak tartották. A három csoport sorrendje az illető írások vagy íráscsoportok kanonizálása időrendjének felel meg. A harmadik csoport utolsó könyvei egyúttal az Ószövetség legkésőbb keletkezett írásai.
A Palesztinán kívüli zsidó gyülekezetekben igen elterjedt volt a Kr.e. 3-2, században Alexandriában keletkezett görög fordítás (Septuaginta), Ebbe felvettek néhány későbbi iratot is (Judit, Bölcsesség, Tóbiás, Sirák, Bárúk, 1-2Makkabeusok könyvei), valamint kiegészítéseket (Eszter és Dániel könyvéhez), melyeket a palesztinai zsidók nem fogadtak el, amikor a Kr.u. 1. század vége felé megállapították a Szentírás kánonát, A görög-római világ keresztyén gyülekezeteiben azonban a Septuagintának már az apostoli idők óta kánoni tekintélye volt az említett későbbi írásokkal és kiegészítésekkel együtt. A keresztyén egyházban ezeket a reformáció koráig általánosan Szentírásnak ismerték el. A reformáció egyházai megvonták tőlük a kánoni rangot. Luther úgy beszélt róluk, hogy olyan "könyvek amelyek nem tekinthetők egyenlőknek a Szentírás könyveivel, de hasznos és jó olvasmányok", és mint "apokrif iratok"-at külön részként iktatta az ó- és Újszövetség közé. A katolikus Biblia-kiadásokban a Septuaginta és a Vulgata mintájára szét vannak osztva az ószövetség megfelelő műfajú írásai és íráscsoportjai (történeti könyvek, bölcsességirodalom, prófétai könyvek) között. Ezeket "deuterokanonikus" iratoknak nevezik de egyenrangúaknak tartják a kanonikusokkal.
Az ószövetségi könyvek sorrendje a keresztyén Biblia-kiadásokban Hieronymus latin fordításának (Vulgata) felel meg, míg a Septuaginta Jób könyvét az Énekek éneke után sorolja, a "kispróféták"-at pedig a "nagy próféták" elé. A héber kánonnal szemben az "Írások" a Septuagintában különváltak: a történeti tartalmú könyvek (Ruth, 1-2Krónikák, Ezsdrás, Nehémiás és Eszter könyvei) a történeti könyvek közé kerültek, Jeremiás Siralmai és Dániel a prófétai könyvek közé, a többi a bölcsességirodalom könyveiként külön csoportot alkot a próféták előtt, (Jób, Zsoltárok, Példabeszédek, Prédikátor, Énekek éneke).
Az újszövetségi írások kánonát lényegében 200 körül már a mai terjedelmében állapították meg. A végleges döntések azonban csak a 4, század végére estek. De János Jelenéseinek kanonikus volta az ortodox egyházban a 10. századig vitatott volt.
Kapu
Falakkal körülvett városba csak a városkapukon keresztül lehetett bejutni. Belül a kapu melletti nyílt tér volt a nyilvános élet központja. Az árusok itt kínálták áruikat, a kapunál álltak meg az emberek beszélgetni, s itt intézték el a polgárok peres ügyeiket is (1Móz 23,10: Zsolt 69,13; Ézs 3,26; jog).
Kasszia (2Móz 30,24; Zsolt 45.9)
Kelet-ázsiai fa jóillatú virága és levele. Belső kérgéből nyerik a fahéjat.
Kebár (Ez 1,1; 3,15)
Valószínűleg az a nagy csatorna, amely Babilonnál ágazik el kelet felé az Eufráteszből, s később ismét egyesül vele.
Kédár (Zsolt 120,5; Ézs 21,16k; 42, 11; 60,7; Jer 2,10; Ez 27,21)
Az arábiai sivatagban vándorló kereskedő törzs, félelmetes harcos nép.
Kéfás - Péter
Kegyesek
Luther ezzel a szóval fordítja az Ószövetség különböző, differenciált jelentésű szavait: 1. igaz (1Móz 6,9); 2. feddhetetlen, tökéletes (1Móz 17,1; Zsolt 37,37; 84,12); 3. tiszta, becsületes, egyenes (Jób 8,6; Zsolt 33,1; 107,42; a Példabeszédekben különösen gyakori a "szív" = érzület jelzőjeként: Zsolt 94,15; 97,11). Luther az "egyenes (vagy "tiszta") szívű"-t is egyszerűen a "kegyes"-sel fordítja (Zsolt 7,11; 11,2; 32,11; 36,11).
Kemós
A móábiak főistene. Jósiás király idejéig Jeruzsálemtől keletre oltára is volt ennek az
istennek (2Kir 23,13; vö. 1Kir 11 ,7). Mésa móábi király megemlíti ezt az istent egy feliraton, amelyen leírja. hány izráeli helységet irtott ki (vö. kiirtás).
Kéniek
Izráel fiaival rokon midjáni törzs, amely félnomád módon járta körül Júda törzsének területét, majd később ehhez a törzshöz is számították őket (1Sám 15,6; 27,10; 30,29). A kéniek valószínűleg szintén Jahvét tisztelték (2Móz 2,16-22; 4Móz 10,29; Bír 1,16),
Kenizziek - Kánaáni népek
Kenyér megtörése
A kenyér nemcsak alapélelmiszer, hanem az étkezés legfontosabb alkotó eleme volt Izráelben. Ezért a "kenyeret enni" kifejezés az egész étkezést is jelentheti (Lk 14,1.5; ahol a német fordításban mind az "ebédelni", mind a "vendége" szavak a kenyérevéssel vannak kifejezve). Ezenkívül minden közös étkezést egy darab kenyér fölött mondott áldással kezdett meg a családfő, vagy az asztalnál ülők legidősebbike. Ezután megtörték a kenyeret és első fogásként osztották szét a jelenlevők között, Erről a szertartásról, amelyet az evangéliumok különösen kiemelnek Jézus étkezéseinél (Mk 6,41 és párhuzamos helyei), s amely az utolsó vacsoránál még fontosabb szerepet játszott (Mk 14.22 és párhuzamos helyei; páska), nevezték el az első időben a gyülekezet úrvacsorázását "a kenyér megtörésé"-nek is (ApCsel 2,42.46: 20,7.11; 1Kor 10,16; vö. Lk 24,30.35).
Kényszermunka
Politikailag függőségi viszonyba kerültek bizonyos meghatározott teljesítményekre való kötelezettsége. Erre rendszerint a menekülteket és a legyőzött népek tagjait kényszeríttették ahogy a zsidókat Egyiptomban (2Móz 1,14; 5,18), vagy a leigázott ammónitákat (2Sám 12,31). Salamon az Izráelben lakó jövevényektől kívánt ilyen kényszermunkát (1Kir 9,15,20-22), de zsidókat is küldött kényszermunkára, ha csak bizonyos ideig is (1Kir 5,27-30). Ennek alapja a királyi jog volt (1Sám 8,11-18).
Keresztelő János tanítványai
A Keresztelő János által elindított mozgalom nyilván széles köröket késztetett arra, hogy részben önállósuljanak és olykor-olykor Krisztus gyülekezetével is versengjenek, Ez a mozgalom és ennek hatásai nyomon követhető az ApCsel 18,25-ben és 19,1-7-ben. A Jn 1,6-8.15.20.30k-ben és 3,25-30-ban érezhető valami az e körökkel folytatott vitákból és abból, hogy ezek milyen na nagyra becsülték Keresztelő Jánost és az ő keresztségét (vö. Zsid 6,2-őt is).
Keresztre feszítés
Perzsiából származó kivégzési mód, amelyet a rómaiak rabszolgákon és lázadókon hajtottak végre (de római polgárokon nem). A görög sztaurosz szó (az Újszövétségben "kereszt"-tel fordítva) eredetileg csak a függőleges, a földbe eresztett póznát jelentette. A kivégzendőt erre egy keresztgerenda segítségével akasztották fel, amelyhez előzőleg hozzákötötték a kinyújtott karjait, illetve odaszögezték a kezeit, majd a lábait a függőleges póznához kötözték vagy szögezték(Jn 20,25). Az elítéltnek csak a keresztgerendát kellett magának a kivégzés helyére vinnie (Jn 19.17; Mk 15,21 és párhuzamos helyei; 8,34 és párhuzamos helyei), Szokás volt, hogy az elítélt előtt egy táblát vigyenek a bűne feltüntetésével vagy ráakasszák Ezt azután a keresztre is felerősítették (Mk 15,26 és párhuzamos helyei). Az elítéltet a kivégzés helyén levetkőztették s ruháin a végrehajtó osztag osztozhatott (Mk 15,24 és párhuzamos helyei), A "bor" (Mk 15,23 és párhuzamos helyei) és az "ecet" (Mk 15,36 és párhuzamos helyei) odanyújtásáról ld. ecet. A megfeszítettnek a halála a szomjúság, a kimerültség és a vérkeringés elakadása következtében - gyakran csak napok múlva (Mk 15,44k) következett be. Ennek siettetése végett eltörhették a lábszárcsontját (Jn 19,31k). Ha a lábtámasz leesett, és a test teljes súlyával a karokon függött, hamarosan beállt a megfulladás. A holttestet rendszerint a város szeméttelepére dobták és ott hagyták a ragadozó állatoknak és madaraknak. - A keresztre feszítés kivégzési módjához hozzátartozott az elítélt előzetes alapos megostorozása (Mk 15,15 és párhuzamos helyei; korbács), amely már maga is előidézhette a halált.
Keresztség, keresztelés
A keresztelésnek egy keresztelő által történő egyszeri végrehajtása - ellentétben pl. az önkereszteléssel, vagy az ismételt többszöri kereszteléssel, illetve kultikus mosakodással (tiszta) - közös a keresztyén keresztelésben azzal a keresztséggel, amelyre Keresztelő János hívta az embereket (Mt 3,1-6 és párhuzamos helyei). Már kezdettől fogva kereszteléssel vettek fel valakit a keresztyén gyülekezetbe, A keresztelkedő a keresztelés előtt vagy után egy már igen korán pontosan rögzült hitvallást tett. A keresztelést rendszerint úgy hajtották végre, hogy a keresztelendőt teljesen a víz alá merítették. Ez már a baptizein görög szóból is kitűnik melynek jelentése: bemeríteni, alámeríteni és kikövetkeztethető az ilyen igékből: ApCsel 8,38; Kol 2,12 (a bemerítkezés képletesen a meghalást jelentette; vö. Róm 6,4). Egy az újszövetségi kor utáni bizonyság szerint a víz hiánya miatt mégis megengedték hogy csak a fejre öntsenek háromszor vizet. A keresztelés "Jézus Krisztus nevére (= nevében)" történt (ApCsel 2,38; csak a Mt 28,19 szerint "az Atya, Fiú és Szentlélek nevére", ld. még a magyarázatot az ApCsel 2,41 után). Felnőtteket kereszteltek meg. Hogy egy-egy egész "háznép" megkeresztelésekor (vö. ApCsel 16, 15: 18,8; 1Kor 1,16) olykor kisgyermekeket is megkereszteltek az nem zárható ki, de nem is bizonyítható.
Kerétiek és pelétiek
Dávid testőrei (2Sám 15,18). Elnevezésük nem egészen világos. A kerétieket az 1Sám 30,14 úgy említi, mint az ország déli részében (Negeb) a filiszteusok déli szomszédait. ahova ők Kr.e. 120 körül a tenger népek hadjáratai során kerülhettek. A filiszteusokról - a peléti és a filiszteus lényegében azonos szó - azt olvassuk hogy ők Kaftórból (= Kréta) jöttek (Jer 47,4; Ám 9,7). Nem volt szokatlan, hogy a testőrség idegen törzsek katonáiból állt.
Kerúb (héber többes száma: Kerúbím)
Ember- és állatalakú szárnyas lény. Az ókori Kelet képein a kerúbok, mint őrfigurák ismeretesek. A Bibliában a paradicsom őrei, akiknek meg kellett akadályozniok az ember visszatérését az Éden kertjébe (1Móz 3,24). A templomban a szentek szentjében két kerúb őrizte a szövetségládát (1Kir 6,23-27; 8,6k), illetve ilyen alakokat állítottak a szövetségláda födelére (2Móz 25,18-22), mikor azt mondták Izráel Istenéről, hogy a kerúbokon ül vagy trónol (Sám 4,4; Zsolt 80,2), akkor ezzel a képes ábrázolatok figuráinak a szerepére gondoltak. Ezékiel próféta látomása a boltozaton a kerúbok feje fölött egy zafírfényű trónus"-ról (Ez 10,1: vö. 1,26) ennek a képnek felel meg. Talán a kerúb-alakokkal ellátott szövetségládát gondolták a láthatatlan Isten trónjának.
Késői eső - Eső
Kiirtás, kizárás
Ez a fogalom az úgynevezett "szent háború"-val függ össze és azt jelenti, hogy a teljes hadizsákmányt ki kell vonni az emberi használatból, mivel az az Istené, mint a hadak egyedüli uráé. A legszigorúbb esetekben az ilyen településeket felégették és bennük minden élőlényt kardélre hánytak. A bibliai elbeszélésekből kitűnik hogy a háború ilyen formáját csak különleges alkalmakkor és korlátozott céllal (pl. büntető akcióként) gyakorolták, A Mózes 5. könyvének azt a követelményét, hogy irtsák ki Kánaán minden korábbi lakóját, a gyakorlatban nem hajtották végre. Ebben a követelményben az a törekvés tükröződött, hogy Izráelt meg kell óvni minden idegen befolyástól, amely veszélyeztetheti a hitét, amiként ez a próféták (Hóseás, Jeremiás, Ezékiel) harcának tanúsága szerint meg is történt (termékenység kultusz).
Kijelentés sátra
A szent sátor, az Isten és népe közötti "találkozás sátra" (így szó szerint; 2Móz 29,42k). Izráelnek ezt a hordozható szentélyét a letelepedés előtt a 2Móz 22 a későbbi jeruzsálemi templom mintájára írja le, de valószínűleg egyszerűbbnek kell elképzelnünk, A nép Kánaán földjén történt letelepedése után elveszítette jelentőségét. A Józs 18,1; 19,51 szerint Silóban állították fel. További állomásairól a 2Krón 1,3ból és 1Kir 8,4-ből tudunk; de sok magyarázó szerint itt valószínűleg csak a későbbi szentélyek hagyományához való kapcsolódást kell hangsúlyozni, Az a sátor, amelyben Dávid felállította a szövetség ládáját, egyáltalán nem azonos ezzel.
Kijjún (Ám 5,26)
Asszír-babiloni csillagisten akárcsak Szikkút, s azzal együtt a Saturnus egyik megjelenési formája. A héber szöveg hagyományozói (a masszóréták) azért mondták Szakkutnak és Kevannak hogy felolvasáskor ne ejtsék ki a "szörnyeteg" jelentésű héber szó (sikkuz) magánhangzóit.
Kiszlév - Hónapok
Kittim, Kittiek
Így nevezték (a föníciaiak által Ciprus szigetén alapított Kationról) először Ciprust (Ézs 23,1.12) és annak lakóit (1Móz 10,4; 1Krón 1,7; Ez 27,6), később az Égei-tenger szigetvilágát (Jer 2,10), Macedóniát (1 Makk 1,1; 8,5), végül pedig a Római Birodalmat is (Dán 11,30).
Kórah
A 4Móz 16 elbeszélése szerint Izráel pusztai vándorlása idején nem akarta elismerni Mózes és Áron vezető megbízatását, s ezért 250 társával együtt isteni ítélet sújtotta halálra, Hogy a "Kórah fiai", azok az énekesek, akik állítólag több zsoltárnak is a szerzői (Zsolt 42; 44-49; és mások), az ő leszármazottai-e, az bizonytalan.
Korai eső - Eső
Korbács
A rómaiaknál szokásos korbács olyan bőrszíjakból készült, amelyekbe csont- és fémdarabokat varrtak. Ezt használták egy-egy elítéltnek a keresztre feszítése előtti "megostorozása"-kor, mint Jézus esetében is (Mk 15,15). Az ilyen ostorozás már magában is halálos kimenetelű lehetett. Ahol az Újszövetségben még korbácsról és ostorozásról van szó, ott azt a zsidó zsinagógai büntetést értették rajta, amelyet ostorokkal vagy botokkal hajtottak végre (Mk 13,9: ApCsel 5,40; 2Kor 11,24k; vö. Móz 25,2k; zsinagóga). Az ApCsel 22,24k-höz ld. a magyarázatot ott.
Korbán
Ez a szó, amely az Ószövetségben az Istennek bemutatott áldozatot jelentette (3Móz 1,1k, 14; 4Móz 7,3), a korai zsidóság idején az áldozati ajándéknak a Mk 7,11-ben idézett fogadalmi formuláját vezette be. Ezzel a formulával lehetett valakinek a tulajdona egyetlen örökösévé a templomot tenni. Az így "felajánlott" tulajdont a tulajdonos többé már nem idegeníthette el. Haszonélvezete is csak a tulajdonosra korlátozódott, s az a halála után a templomra szállt. Ilyen módon vonhatta ki magát egy gyermek - a kegyesség ürügyén - a szüleiről való gondoskodás kötelezettsége alól.
Kovász
Kenyérsütéskor a kenyér megkelesztéséhez egy darab megerjedt tésztát használtak, amelyet az előző sütésből tettek félre. Így mindig volt kovász a házban, csak a páska ünnepére kellett minden kovászt eltávolítani (vö. 1Kor 5,6-8), Az ételáldozatnál és a hálaáldozatoknál (áldozat) sem volt szabad kovászt használni. Járulékos ajándékként szabad volt megkelt kenyeret adni a hála- vagy békeáldozatnál (3Móz 7,13k) és az első termésből való áldozatnál (3Móz 23,17), A kovász használatának tilalma mögött az az elképzelés állt, hogy az erjedés, mint egy fajta bomlási folyamat sérti az adomány eredeti épségét és tisztaságát (tiszta). - A kovásznak egyik tulajdonsága, hogy átragad másra, ezen alapszik a kovászról szóló példázat (Mt 13,33) és az az intelem a Mk 8,15-ben, hogy ne engedjék a farizeusok tanításától befolyásoltatni magukat.
Kovásztalan kenyér
A kenyeret az ősi Izráelben lepényformában sütőlapon, vagy forró parázsló hamuban sütötték minden egyéb szerszám használata nélkül. A lepény átmérője 20-50 cm volt, vastagsága pedig kb. 1 cm, A lisztet megvizezték és általában kovásztalanul (kelesztő nélkül) sütötték. A lepénykenyeret nem vágták, hanem törték.
A kovásszal sütött kenyeret az áldozatnál nem volt szabad használni. De a kovásztalan kenyér a legfontosabb szerepet a páskaünneppel összefüggő "kovásztalan kenyerek ünnepé"-ben játszotta (2Móz 12,15-20; 13,3-10; 23,15; 3Móz 23,5k; 5Móz 16,1-4). Ekkor hét napig csak kovásztalan kenyeret volt szabad enni. Az első ünnepnap előtti napon minden kovászt el kellett távolítani a házból (2Móz 12,15; vö, 1Kor 5,6k).
A "kovásztalan kenyerek ünnepe" eredetileg aratási ünnep volt, amely az árpa aratásának a kezdetével esett össze (5Móz 16,9). Ellentétben az időben vele egybeeső páskaünneppel, amely Izráel nomád életéből származott, ezt az ünnepet Izráel csak a letelepedése után ismerte meg. Eredeti értelmében ezzel az ünneppel az új aratáskor az új élet kezdetét ünnepelték meg. Elhagytak minden "régit", a kovászt is, amelyben benne volt az előző aratás magva. A páska ünnepével való összekapcsolódása révén új jelentést kapott az ünnep Izráelben: az évenkénti újrakezdés most már Isten mentő cselekedetére mutatott, népének Egyiptomból való kivezetésében (ebben az értelemben magyarázza a kovásztalan kenyér fogyasztását a 2Móz 13,3; vö. 12,34). Ezzel egyúttal az is teljesen világossá vált, hogy az aratás nem Kánaán földje isteneinek köszönhető (termelékenységkultusz), hanem az ÚRnak, akinek a kezéből kapta a nép a földet is meg annak termését is.
Köntös, felsőruha
Az öltözet Izráelben általában az alsóruhából (ing) és a felsőruhából vagy köntösből állt. A köntös egy nagy, durva anyagból készült négyszögletű kendő volt, amelyet a vállukra vetettek, s melyen oldalt nyílások voltak a karok számára. Használták egyes tárgyak szállítására is (pl. 2Móz 12,34; Bír 8,25) és alváskor takaróként, ezért nem volt szabad zálogba venni (2Móz 22,25k). A köntös négy sarkán voltak a 4Móz 15,37-40-ben és 5Móz 22,12ben előírt bojtok.
Körülmetéletlen
A körülmetélkedés Izráelben az Istennel kötött szövetség jelének számított. Ezért a "körülmetéletlen" gyalázkodó szó volt, amellyel ama népek tagjait illették, melyek Izráellel ellentétben nem voltak különleges viszonyban Istennel. De olyan népekre is vonatkozhatott, amelyek gyakorolták a körülmetélkedést (egyiptomiak és szidóniak, Ez 32,18-21.30ban). A gyalázkodó elnevezés valószínűleg a körülmetéletlen filiszteusokkal folytatott harcokban keletkezett, akikkel, mint közvetlen szomszédaikkal, az izráelieknek sok bajuk volt (vö, 1Sám 17,26).
Körülmetélkedés, körülmetélni, körülmetélt
A körülmetélkedés több népnél is szokásban volt, de különbözőképpen értelmezték. Eredetileg védővarázslatnak tartották a démoni hatalmak ellen, melyek meg akarják akadályozni a szaporodást. Az ősi Izráelben új értelmet kapott, mint az Isten és az ember között kötött szövetség jele, és az Isten népéhez való tartozás ismertetőjele. Ennek az értelmezésnek különös jelentősége lett a babiloni fogság után, valamint a hellenista korban a görögségtől való elkülönülés jeleként. A körülmetélést a férfitest előbőrének eltávolításával végezték el; korábban az ifjaknál, később az újszülötteken a születés utáni 8. napon hajtották végre. Lányokat nem metéltek körül Izráelben.
Hogy Isten többet kíván a külső körülmetélkedésnél, azt a "szív körülmetélésé"-re szólító felhívás (5Móz 10,16; 30,6; vö. Kol 2,11) mondja, amely a belső ember megváltozására céloz. Az első zsidókeresztyén gyülekezetekben felvetődött a kérdés, vajon azokat a nem zsidókat, akik keresztyének akarnak lenni, körül kell-e metélni és ezzel előbb a zsidóságba kell-e befogadni őket (vö. ApCsel 15; Gal 5).
Krisztus
A görög "Krisztosz" szó "Felkent"-et jelent és a héber Messiás szó fordítása. Eredetileg tehát cím volt, az Újszövetségben azonban már tulajdonnévként is használatos ("Jézus Krisztus"). De hatott még a szó eredeti címszerű jelentése is, s bizonyos körülmények között tudatosan is erre gondoltak, amikor fordított sorrendben "Krisztus Jézus"-t mondtak.
Ami érvényes Jézus valamennyi, cím- és méltóságnevére (Embernek Fia; Úr), az különösen áll a Messiás-Krisztus címre. Végső egyértelműségét és teljes jelentéstartalmát csak Jézus halála és feltámadása után és alapján nyerte el. Őrá, a Megfeszítettre és Feltámadottra alkalmazva, minden cím- és méltóságnév tisztító ítélet alá esett; kihullottak belőlük a régi tartalmak és új, végleges tartalmak léptek a helyükbe. Így nyerte el minden ilyen fogalom Jézusra alkalmazása hosszú történetével apokaliptikus teljességét és beteljesülését. Most már nem a zsidók várakozása szerinti Messiást jelentette, hanem olyan valakit, aki a kereszten Isten népe és minden ember bűnéért végez elégtételt és jár közben Istennél és így foglalja el uralmát (Mk 15,26 és párhuzamos helyei; vö, a Krisztus-cím, illetve -név használatát az alábbi textusokban: Róm 3,24k; 5,6; 8,34.39; 14,9.15; 1Kor 1,13.17.23; 2,2; 5,7; 8,11; 15,3). Az 1Jn 5,1-ben a "Krisztus" annyit jelent mint "Fiú" és Jézust a Jn 1,1-18 értelmében vett, emberré lett Megváltóként jellemzi.
Kultikus prostitúció - ld. termékenységkultusz és templomi szajhák.
Kús
Egyiptomtól délre fekvő ország. Szienetől (=Asszuán; Ez 29,10) dél felé Szudánig terül el. A görög fordításban (Septuaginta) "Etiópia" néven szerepel. Luther Kúst Mór-földnek, a kúsiakat móroknak fordította. Ez a fordítás egyes helyeken mindmáig megmaradt (pl. Zsolt 68,32; 87,4; Jer 13,23; 38,7; Ám 9,7). (A magyar Bibliában ezeken a helyeken többnyire "etióp" szerepel, de egyszer "Kús", egyszer pedig "néger",) Az 1Móz 10-beli nemzetségi táblázatban Kús egyrészt szoros kapcsolatban van Egyiptommal (Micraim, 6. v.), másrészt a Vörös-tengeren túl - Arábiával (Szebá; Havílá, Szabtá, Ramá, Sebá és Dedán; 7. v.) vö. 2Krón 21,16; Ézs 43,4; 45,14-et is). A 8. v.-ben emutett Kús viszont valószínűleg a kasszitákat (babiloni nyelven: kas) jelenti, ezt a kaukázusi lovasnépet, amely a Kr.e. 2. évezredben vándorolt Mezopotámiába. Az Egyiptomtól délre fekvő Kús és fővárosa, Napata, a Kr.e. 2. évezredben többször is egyiptomi uralom alatt volt. Ezzel szemben a Kr.e. 8. és 7. században a kúsiak hódították meg egy időre Egyiptomot, s ebből a hatalmi helyzetükből Asszíria ellen is támadást intézhettek (2Kir 19,9; Ézs 20;37,8k). De a Kr.e. 6. században ismét az egyiptomiak lettek az urak a saját országukban. Kús külön országként élt tovább Meroe fővárossal papi kormányzás alatt, akiket azután a Kr.e. 3. században megdöntöttek. Kúsitákkal mint zsoldosokkal találkozunk az egyiptomi hadseregekben (2Krón 12,3; 14,8-14; 16,8; Jer 46,9). De megtalálhatók Júda királyainak a szolgálatában is (2Sám 18,21-23.31k; Jer 38,7-13; 39,15-18). A római korban a királynők - azaz a mindenkori anyakirálynő - uralkodtak kandaké címmel (ApCsel 8,27).
A régieknek Kús jelentette a legtávolabbi földet, a világ végét, De Izráel Istenének a hatalma oda is kiterjedt (Ezs 11,11; Ám 9,7) s egykor majd a kúsiak is Izráel Istenéhez térnek és őt fogják imádni (Ézs 18,7; Zof 3,9k; Zsolt 68,32; 87,4; vö. ApCsel 8,26-39).
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
