BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
P
Papok Az ószövetségben azok a személyek, akik családi hovatartozásuk és különleges felszentelésük alapján az istentiszteletek vezetésére, az áldozatok bemutatására és Isten akaratának az értelmezésére rendeltettek. A törvény szerint a papi szolgálatot csak Áron leszármazottai láthatták el (2Móz 40,12-15; 4Móz 18,1-7), míg a léviták az egyéb szolgálatokat végezték a templomban. A papokat 24 szolgálati csoportba osztották (1Krón 24,1-19), amelyek pontosan meghatározott sorrendben váltották egymást a templomi szolgálatban. A papság élén a fogság után a főpap állt. Az ószövetségi papság Jézus Krisztusban érte el a végét és a beteljesedését (Zsid 6,19-10,23; áldozat), Krisztus mindenkit részesít a maga papi méltóságában és feladatában, aki a hit és a keresztség által egyesült vele (1Pt 2,4k.9; Jel 5,9k). Hogy mik azok az "áldozatok", amelyekkel ennek a "papság"-nak kell tisztelnie Istent, azokat a Róm 12,1k és a Zsid 13,15k sorolja fel. Olykor Pál is az áldozat bemutatásának képével tudja leírni a maga apostoli szolgálatát (Róm 15,16; Fil 2,17). Az őskeresztyén gyülekezeti vezetők tevékenységét még nem a későbbi érelemben vett "papi" szolgálatként fogták fel és nevezték meg.
Paradicsom
Perzsa jövevényszó, amely az eredeti nyelven nagyúri palotát jelentett. A görög fordításban (Septuaginta) ez a szó olvasható az Éden helyett. Zsidó körökben elevenen élt az a várakozás, hogy a paradicsom az élet fájával (1Móz 2,8k; 3,24) vissza fog térni az idők végén (vö. Jel 2,7; 21,1-22,5), A jelenben azonban el van rejtve előlünk, mégpedig a harmadik égben (vö. 2Kor 12,2-4). A zsidó hit szerint ez volt az elhunyt kegyesek tartózkodási helye haláluk és a világ végén bekövetkező egyetemes feltámadás közötti időben.
Paráznaság
Mivel bizonyos bálványistenek kultuszához hozzátartozott a szexuális kicsapongás, ezért átvitt értelemben paráznaságnak nevezték a próféták a bálványimádást is (Jer 3,1-3; termékenységkultusz; vö. Jel 14,8).
Páska, páskaünnep, páskalakoma (vagy vacsora)
A páska ünnepének egy az Izráel korai félnomád idejéből származó szertartás az eredete, amelyet mindig a tavaszi legelőváltás előtt tartottak meg, A pusztából a megművelt földre való felkerekedés előtti teliholdas éjjelen kellett eltávolítani a bajt okozó "pusztító"-t. Ehhez egy-egy rokonságon belül levágtak egy kis jószágot és ennek a vérével bekenték a sátor bejáratát. A vér éltető ereje kellett hogy távol tartsa a vészt hozó erőket. Ez a szertartás a 2Móz 12 előadása szerint - most már egészen új tartalommal - megelőzte Izráel kivonulását Egyiptomból, s ezt évenként meg kellett ismételni Izráelben, hogy felidézzék az alapját képező eseményt. Az eredeti természeti ünnep ezzel a nép történetére vonatkozó értelmet nyert. Ebben az esetben azonban maga Isten használta fel a "pusztító"-t, hogy igen érzékenyen büntesse meg az egyiptomiakat, miközben Izráel fiait megvédte az ajtókra kent vér, így a pusztulás elkerülte őket (vö. 2Móz 12,23). A "páska" név (héberül: peszah, arámul: pászka; s így a görög és a latin változatban is), amelynek eredetéről semmi bizonyosat nem lehet mondani; magyarázata Izráelben ennek megfelelően az, hogy az ÚR kegyelmesen, Izráel fiait megkímélve "ment el mellettük", Jósiás király istentiszteleti reformja után, amely az áldozati istentiszteletet centralizálta (2Kir 22k), a páskát nem lehetett többé a lakóhelyen, hanem csakis a jeruzsálemi zarándokünnepen megtartani. A páskabárányt - most már áldozatként értelmezve - csakis a templomban volt szabad levágni, s húsát csak Jeruzsálem falain belül elfogyasztani, A vért az égőáldozati oltár lába elé öntötték.
A páskalakomához a jeruzsálemi háztulajdonosoknak helyiséget kellett biztosítaniok a zarándokok számára. A fogság utáni időben a 2Móz 12,11 előírásait már nem tartották meg. Ellenkezőleg, végül már előírás lett, hogy a páskavacsorát (görög-római szokás szerint; étkezés) asztalhoz fekve fogyasszák el az isteni megváltás (az Egyiptomból való szabadulás) jeléül. A lakoma főfogása a bárány (vagy kecskegida) volt. Körítésként fogyasztottak hozzá valamilyen keserű salátát és gyümölcslekvárt, továbbá kenyeret, ahogy ez minden étkezéshez hozzátartozott (ebben az esetben csakis kovásztalan kenyeret; ld. lejjebb). A tulajdonképpeni főétkezést megelőzte egy előétkezés, amelynél elbeszélték az Egyiptomból való kivonulás történetét. Már itt is felkínáltak egy pohár bort (vö. Lk 22,17), de ez nem tévesztendő össze a főétkezés végén fogyasztottal (Lk 22,20). A főétkezést, mint minden zsidó étkezést, azzal kezdték, hogy a családapa rövid áldást mondott egy darab kenyér felett, majd ezt megtörte és a jelenlevők között szétosztotta. Ennek a jegyében létesült újból és újból asztalközösség az Isten előtti életközösség értelmében, S mint a zsidóknál minden étkezés, a páskalakoma is azzal zárult, hogy a családapa egy pohár bor fölött hálaimát mondott, s aztán a poharat körbeadta. Ezekhez a formákhoz kötötte Jézus az úrvacsora szereztetését.
Ahogy a páska éjszakáján visszapillantottak a múltba, és megemlékeztek a végbement szabadulásról, ugyanúgy előre is tekintettek a jövőbe: a teljes megváltás után Isten országára, és elevenen élt bennük az a remény, hogy a Messiás egy ilyen éjszakán fogja kijelenteni magát, A páskavacsora újraszereztetésével, amit Jézus a halála előtti éjszakán végzett el, mutatja meg a most már közvetlenül előttünk álló váltságot, és részesíti tanítványait máris ebben a váltságban (Mk 14,22-24 és párhuzamos helyei). Egyúttal nagy bizonyossággal tekint előre Isten uralmának még el nem jött, de majd mindent tökéletessé tevő, nyilvánvaló kezdetére (Mk 14,25 és párhuzamos helyei; vö. 1Kor 11,26). Ugyancsak a páska ünnepével kezdődött a kovásztalan kenyerek ünnepe is, amely a páska ünnepével ellentétben hét napig tartott és az egész országban megülték. A két ünnep előestéje az ünnepek előkészítésével telt el. A kovásztalan kenyerek ünnepére tekintettel már az előző nap reggelén el kellett távolítani a házakból minden kovászt. (Pál az 1Kor 5,6-8-ban átvitt értelemben szól erről.) E nap kora délutánján kezdődött a templomban a páskabárányok levágása, melyeket este a páskavacsorán fogyasztottak el. E sok teendő miatt nem lehet - mint a Mt 26,17-ben és Mk 14,12-ben - igazán találóan "a kovásztalan kenyerek első napjá"-nak nevezni az ünnep előtti napot (hasonlóan a Lk 22,7-ben is). Az újszövetségi korban nem tettek mindig határozott különbséget a két ünnep között (vö. Lk 22,1, de már a 2Krón 30,13.21-et is a 30,1 k.15.18 mellett).
Páskabárány - Páska
Patrósz (1Móz 10,14; Ézs 11,11; Jer 44,1.15; Ez 29,14; 30,14)
Felső-Egyiptom Kairó és Asszuán között.
Példázat
Ez aszó a legtágabb értelmében a képes beszéd legkülönbözőbb formáit jelenti. Ide tartozik az egyszerű hasonlat is, amelyben a képet a "mint" szócskával kapcsoljuk a megvilágítandó dologhoz (Mt 10,16: "Legyetek okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok"), továbbá a metafora, amelyben a kép közvetlenül kerül a szemléltetés tárgya helyébe (Mt 5,13: "Ti vagytok a földnek sója").
A példázat (szűkebb és tulajdonképpeni értelmében) elbeszélés formájában közölt hasonlat, amelyben a mindennapi élet megszokott, állandóan ismétlődő eseményeit használjuk szemléltető képként (pl. vetés és aratás a Mk 4,26-32ben, az elveszettnek a keresése és megtalálása a Lk 15,4-10-ben). A példázatban mindig az összehasonlítási pont a fontos, nem szükséges (és nem is kívánatos), hogy a kép minden részletét értelmezzük (pl. a ház kitakarítása a Lk 15,8-ban),
Más a helyzet az allegória esetében. Itt az elbeszélés egyes vonásai eleve metaforáknak vannak szánva, tehát mindegyik képként tükröz vagy szemléltet valami mást. Az egésznek a megértéséhez fontos, hogy ezeknek az egyes vonásoknak a jelentése eleve ismeretes legyen (pl. Mk 12,1-12), Jézus néhány példázatát már elég korán allegóriaként fogták fel, és így, "allegorikusan" értelmezték (vö. a Mk 4,3-9-et a Mk 4,13-20-szal, vagy a Lk 14.16-24-et a Mt 22,1-14-gyel).
Külön csoportot képeznek végül a példaszerű elbeszélések, azaz az olyanok, amelyek az egész dolgot egy konkrét gyakorlati eseten szemléltetik és követésére hívnak fel, vagy elrettenteni akarnak tőle (pl. Lk 10,29-37: 12,16-21; 16,19-31 ; 18,9-14).
A példázatok elbeszélésének művészetében Jézus sok ponton érintkezik kora írástudóival. De az ő példázatait Isten elközelített országáról szóló igehirdetésének szorongató komolysága hatja át és az erről szóló igehirdetésnek a szolgálatában állnak. A hallgatót együttgondolkodásra, továbbgondolkodásra és egész gondolkodásának a megváltoztatására hívják fel.
Pénz, pénzérték
A kereskedelem legrégibb formája a természeti javak cseréje. Később veretlen ezüst- és aranydarabokkal fizettek, amelyeket az adás-vételnél le kellett mérni (1Móz 23,16). Ezért nyerte el a "mérni, mérlegelni" szó a "fizetni" jelentést, és a leggyakrabban használt súly, a sekel, lett a szokásos pénzérték. Vert pénzérmék a perzsa korban jöttek divatba. Az első zsidó pénzérméket az 1Makk 15,6 szerint Simon főpap verte. A pénz alapértéke a sekel volt (1Makk 10,40,42; 1Móz 23,15; 2Móz 30,13; 1Sám 9,8).
A pénz vásárlóerejéről keveset hallunk. A 3Móz 5,15 szerint két ezüstpénzért (szent pénzegységért) egy kost lehetett kapni; egy ezüstpénzért (sekelért) a 2Kir 7,16 szerint (normálisan vagy különösen kedvező esetben?) 14 kg (2 szea) árpát vagy 7 kg (1 szea) finomlisztet (búzalisztet) lehetett kapni. A mátkapénz 50 ezüstsekel volt (vö. 2Móz 22,15-öt az 5Móz 22,29-cel). Egy rabszolgáért vagy rabszolgalányért 30 ezüstpénzt fizettek (2Móz 21,32; vö. továbbá a munkaerők felbecsült értékét a 3Móz 27,2-7-ben). Az újszövetségi korban egy ezüstpénz (dénár) volt a bérmunkás napi bére. A földbirtokok ára a 2Sám 24,24-ben, az 1Kir 16,24-ben és Jer 32,9-ben van megemlítve.
Pergamen(ek)
Állati bőrök, amelyeket a kisázsiai Pergamon városban kifejlesztett eljárás szerint készítettek el, hogy írni lehessen rájuk. Ezt az értékes anyagot csak különösen fontos okmányok és szent szövegek számára használták. Pál a 2Tim 4,13-ban az ilyen "pergamenek"-en kívül "könyvek"-et is említ, amelyek nyilván papiruszlapokból készült kódexek lehettek.
Perizziek - ld. Kánaáni népek
Perzsák
Iráni néptörzs, amely világtörténelmi jelentőségre emelkedett. Az akhamenida királyok teremtették meg kb. Kr.e. 640-től a perzsa világbirodalmat, amely az elámiták, asszírok és babiloniak legyőzése után az egész Közel-Keletet magában foglalta. Csak Nagy Sándor tudta a perzsákat legyőzni Kr.e. 330-ban.
Péter
Petrosz (latinosan Petrus) az ismert újszövetségi görög fordítása annak a névnek amelyet az eredetileg Simon nevű, elsőnek elhívott tanítvány kapott Jézustól. Pál és gyülekezetei előtt nyilván ismerős volt ennek a névnek az eredeti arám formája is: Kéfa (görögül "Kéfás"; 1Kor 1,12: 3,22; 9,5; 15,5; Gal 1,18; 2.9,11,14: de vö. Jn 1,42-vel is). Kéfás-Petrosz "kősziklát" jelent. Hogy mikor adta Jézus ezt a nevet Simonnak, azt a különféle közlésekre tekintettel (Mk 3,16; Lk 6,14; Jn 1,42) nem mondhatjuk meg bizonyosan. Máté szerint ez válaszul történt Simonnak a Messiásról tett hitvallására (vö. Mt 16,16-18 és magyarázatával). Ez a név nem viselőjének a különös jellemszilárdságát hangasúlyozza (vö. ezzel kapcsolatban Mk 14,37,66-72: Mt 14,28-31; Gal 2,11-14), hanem azt a funkciót jelzi, melyet Jézus szánt neki. Ennek előfeltételei nem voltak meg eleve Simonban, az emberben, inkább csak Isten teremtette meg benne (Mt 16,17), s Jézusnak ezeket Simon ellenére kellett újból és újból fenntartania és megújítania (Mk 8,32k; Lk 22,31-34; Mk 16,7; Jn 21,15-17). Ez a név tehát inkább ígéret, mint megállapítás.
Pilátus
Római helytartó (prokurátor) Júdeában Kr.u. 26-36-ig.
Pogányok
Az ószövetség mindenekelőtt ezzel a szóval jelöli az összes nem zsidó népeket. De gyakran jelent olyanokat, akik -bálványimádást űznek (2Kir 16,3: Ez 23,30) és ellenségesek Istennel szemben (Zsolt 33,10; 79,1.10; Jer 10,25). - Az Újszövetség is éles különbséget tesz zsidók és pogányok (nem zsidók) között. Jézus feltámadása után azonban a fiatal keresztyén gyülekezet lépésről lépésre eljutott addig a felismerésig, hogy "pogányok" is tartozhatnak Isten népéhez (Mt 28,19; Mk 16,15k; ApCsel 1,8; 10,28.34k.44-48; 11,18). Különösen Pál tartotta magát a pogányok apostolának (Gal 1.16).
A magyar "pogány" szó a latin "paganus"-ból ered és "falusi"-t jelent. Ugyanis a keresztyénség felvétele után a falvakban hosszú ideig még tovább élt az ősi pogány vallás.
Poklosság
Különböző bőrbetegségek gyűjtőneve, tehát a leprán kívül ilyennek számított a sömör is. A poklosság mindenkor kultikus tisztátalanságot (ld. tiszta) okozott. A tisztátalan embert elkülönítették az egészségesek, a tiszták közösségétől. A poklosság akkori kezelését nem ismerjük. Hogy meggyógyult-e valaki, azt a papnak, mint szakértőnek kellett megállapítania. Poklosságnak tekintették és úgy kezelték a házakon vagy a használati tárgyakon a gombásodást meg a penészedést is (3Móz 13k).
Az Ószövetség görög fordítása és az újszövetség a lepra szót használja, de az ennek megfelelő héber szó nem pontos és nemcsak a ma leprának nevezett betegséget jelenti. Ez a betegség kb. Kr.e. 600 óta ismeretes Indiában: Nagy Sándor katonái hozták be Elő-Ázsiába és Európába.
Pokol
Az Újszövetségben az utolsó ítélet után a kárhozottak büntetésének helye. A "pokol" általában a görög ge'enna (gyehenna) szó fordítása, amely a héber ge-(ben-)hinnom-ból származik (Hinnóm-völgye, valamint ld. az Ézs 66,24 és magyarázatát). A Mt 11,23 és párhuzamos helyei; 16,18: Lk 16,2 3: Jel 1,18; 6,8-ban a "pokol" szó görög eredetije a "hádész" (holtak hazája).
Por (a lábról lerázandó)
Amikor a zsidók egy nem zsidó területről visszatértek Izráelbe, leverték a port a lábukról, hogy semmi tisztátalant (ld. tiszta) ne vigyenek be magukkal a Szentföldre. A tanítványok kiküldetésével (Mk 6,11 és párhuzamos helyei) és az őskeresztyén misszióval (ApCsel 13,51) kapcsolatban ez az érintkezés megszakítását és az ottaniaknak Isten ítéletére bízását jelentette.
Próféta
Az ószövetségre nézve ld. a Bevezetést a Prófétai könyvekhez.
Az első keresztyén gyülekezetekben a "próféciá"-t a többi között a Szentlélek egyik ajándékának tekintették. A próféta azt hirdeti meg, amit Isten jelentett ki neki (1Kor 14,26-32). A prófétai beszédhez tartoztak a jövendölések is (ApCsel 11,27k; Jel 1,1k), de az újszövetségi próféták feladata mindenekelőtt az volt, hogy a jelenlegi helyzetet értelmezzék Isten akaratának a fényében, közvetítsék a gyülekezetnek Ura utasításait, s vigasztalják és bátorítsák a gyülekezetet. Pál a prófétai beszédet előnyben részesíti a nyelveken szólással szemben, mivel a próféta érthető szavakkal szól és a gyülekezet épülését szolgálja (1Kor 12-14). De a gyülekezetnek a prófétai beszédet is meg kell vizsgálnia (1Thessz 5,20k). Az ősegyházban az apostolok, próféták és tanítók voltak Jézus Krisztus evangéliuma hirdetésének legfontosabb végzői (1Kor 12,28: Ef 4,11 k; 2,20).
Prófétanő
A Biblia hat prófétanőt említ név szerint (vö. továbbá ApCsel 21,9: 1Kor 11,5: Jel 2,20),
1. Mirjam (2Móz 15,20), ez a cím az ő esetében csakugyan az Sám 10,5-beli eksztatikus prófétaság szerint értendő.
2. Debóra (Bír 4,4), aki Báráknak, a sereg vezérének közvetítette az ÚR igéjét és aki a bírói tisztet is gyakorolta.
3. Hulda (2Kir 22,14-20; 2Krón 34,22-28), aki Isten akaratának elismert értelmezője volt.
4. Nóadjá (Neh 6,14), akiről Samária elöljáróival kapcsolatban, mint Nehémiás ellenfeléről történik említés.
5. Ézsaiás felesége (Ézs 8,3), akiről sehol máshol nem szól az írás, hogy ő maga prófétai üzenetet továbbított volna.
6. Anna (Lk 2,36-38), aki prófétai éleslátásával már Megváltóként látta a gyermek Jézust.
Prófétatanítványok
Szó szerint: "a próféták fiai", azaz prófétai adottságú férfiak a prófétarend tagjai. Közösségi együttélésükről különösen Illés és Elizeus korából vannak bizonyságaink. Akkoriban fontos szerepet játszottak a Baalkultusz elleni harcban. Elizeus, úgy látszik ilyen prófétaközösségben élt (1Kir 20,35-42; 2Kir 23-5-7.15; 4,1,38; 5,22; 6,1; 9,1-0; vö. 1Kir 18,3k,13; 19,10.14-et is), Az 1Sám 10,5-12; 19,19-24 szakaszok hasonló körök meglétéről és nagy jelentőségéről tesznek bizonyságot már Sámuel, Saul és Dávid idejében is. Azok az eksztatikus jelenségek, amelyek e csoportok fellépésekor oly feltűnőek voltak (vö. 1Sám 10,5-12; 19,19-24; valamint 2Kir 9,11; Jer 29,26) és amelyeket részben gyakorlás és bizonyos "technika" révén idéztek elő, megtalálhatók az akkori vallási környezet hasonló csoportjainál is, tehát nem Izráel hitének sajátos kifejezői (ld. a Baal prófétáit az 1Kir 18,26-29-ben; továbbá Ám 7,14-et). Külsőleg szőrből készült felsőruhájukról és bőrövükről lehetett felismerni az ilyen prófétarend képviselőit (2Kir 1,8; Zak 13,4; Mt 3,4), továbbá tonzúrájukról (1Kir 2,23) s talán még a homlokukon, viselt jegyről (vö. a magyarázatot az l Kir 20,41-hez).
Prozeliták
Görög szó, jelentése: "csatlakozók". Olyan pogányok, akik a körülmetélkedéssel teljes joggal csatlakoztak a zsidósághoz és az egész törvény megtartására kötelezték el magukat. Megkülönböztetendők az istenfélőktől.
Púrim-ünnep
Valószínű, hogy itt eredetileg egy perzsa tavaszi ünnepről van szó, amelyet a Perzsa Birodalom keleti felében szétszórtságban élő zsidók átvettek és más természeti ünnepekhez hasonlóan (páska ünnepe, sátoros ünnep) a maguk történeti élményeiből új tartalommal töltöttek meg (vö. Eszt 9).
Puszta
A Mt 3,1-ben és a Mk 1,4-ben a "puszta" a Jordán völgyét jelenti Jerikó magasságában Növényzet itt csak közvetlenül a folyó mellett terem. A "puszta" mint az események színhelye, Istennek Egyiptomból történt szabadítására emlékeztet (2Móz 15,22 stb.), és a végleges üdvösség kezdetének reményét kelti fel (vö. Hós 2,16k).
A zélóták lázadó mozgalmában a puszta többször is szerepelt mint olyan hely, ahol a Messiásnak meg kell nyilatkoznia és Izráel őstörténete csodáinak meg kell ismétlődniük (Teudás; ApCsel 21,38; Mt 24.26).
Pút
Líbiával és Egyiptommal kapcsolatban többször is említett harcias nép (Ézs 66,19; Jer 46,9; Ez 30,5; Náh 3,9). (A magyar Bibliában az Ézs 66,19-ben Púl van.)
Pünkösd
Az ősi Izráel három nagy éves és zarandoklási ünnepe között a középső, amely a búzaaratás befejezése után következett (2Móz 23,16a), Mivel ezt a páska ünnepe után hét héttel tartották, s görögül a pünkösd, azaz pentekoszté = 50 napot jelent, ezt a nevet kapta. Ha a páska ünnepén az Egyiptomból való szabadulást ünnepelték meg, pünkösdkor a Kr.u. 1. század óta különösen a Sínai-hegyi törvényadásról emlékeztek meg. A 2Móz 19,16-19-beli beszámoló az idők folyamán olyan értelemben színeződött, hogy Isten - mintegy a tűzből szólva - közölte parancsolatait a néppel. E parancsolatoknak akkor a világ valamennyi, azaz 70 nyelvén kellett elhangzaniuk. Ezzel a háttérrel hirdetik az első keresztyén pünkösd eseményei (ApCsel 2,1-13) az idők végén bekövetkező beteljesülését annak, ami egykor a Sínai-hegynél történt: most ragadja meg Isten Lelke Isten népét - ahogy a próféták jelezték - és teremti újjá a Lélek erejével (Jóel 3,1-5; Ez 36,26k).
Püspök (= felügyelő)
Az Újszövetségben még nem valamilyen, a gyülekezetek fölött álló tisztség megnevezése, A Fil 1,1-ben a gyülekezet segítői (diakónusai) mellett a felügyelőket vagy gondnokokat jelölte, az ApCsel 20,28-ban az efezusi gyülekezet véneit, az 1Tim 3,1-ben és Tit 1,7-ben a diakónusok mellett a gyülekezet vezetőjét, az 1Pt 2,25-ben átfogó értelemben Jézusra vonatkozik (ld. gyülekezeti vezető).
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
