BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
SZ
Szadduceusok Zsidó vallási párt, amelynek tagjai között voltak a legelőkelőbb papi családok és a világi arisztokrácia képviselői is. A neve valószínűleg Cádók pap nevéből ered, akit Salamon tett meg a jeruzsálemi templom legfőbb papjává (2Sám 8,17: 1Kir 2,35). A szadduceusok elutasítottak minden olyan tanítást, amely túlment a törvényben (Mózes öt könyvében) szó szerint előírtakon, így pl. a halottak feltámadásáról és az angyalok létezéséről vallott hitet.
Mint a nagytanács vezető frakcióját, politikailag őket terhelte a legnagyobb felelősség. A rómaiakkal való kiegyezés hívei voltak, hogy ezzel biztosítsák a zsidó nép számára a politikai szabadság végső maradványát. Jeruzsálemnek Kr.u. 70-ben bekövetkezett feldúlása után a szadduceusok elt?ntek a zsidóság történetéből, amelyet ezentúl kizárólag a farizeus irányultságú írástudók határoztak meg (farizeusok).
Szálem - Jeruzsálem
Szárdisz
A karneol nevű féldrágakő, amelyet az ókorban a lelőhelye, a kis-ázsiai Szárdisz városa után szárdisznak neveztek.
Szarv, szarvak
A bika szarva az erő és hatalom jelképe (1Kir 22,11), az államhatalomé (Jer 48,25) vagy a világhatalomé (Zak 2,1). A szarvak az égőáldozati oltár négy sarkán (2Móz 27,1k; Zsolt 118,27) Isten hatalmának és jelenvalóságának a szimbóluma, ezért az engesztelési eljárás (2Móz 29,12; 30,10; 3Móz 16,18) és a menedék helye (1Kir 1,50).
Szegény, szegénység
Isten akarata szerint - és aszerint, amit Ő népéért tett, amikor kiszabadította őket Egyiptomból és Kánaán földjét nekik ajándékozta - tulajdonképpen nem lett volna szabad, hogy szegények legyenek Izráelben (5Móz 15,4-6). Több törvény is igyekszik megakadályozni, hogy izráeliek elveszítsék földbirtokukat és függőségbe kerüljenek (örökség; elengedés éve; szombatév; 2Móz 23,6). Ahol azonban ennek ellenére mégiscsak van szegénység, a törvény nagyvonalú segítséget és szolidáris magatartást parancsol (2Móz 22,20-26; 23,10k; 3Móz 19,9k; 5Móz 14,28k; 15,7-11; 16,11 k; 23,25k; 24,19-22). Főleg a királyság kora és az izráeli városi kultúra kialakulása óta mégis kifejlődtek olyan gazdasági formák és magatartások, amelyek a vagyonnak és a gazdasági hatalomnak egyes kevesek kezében való összpontosulását eredményezik, s ezzel együttjár a népesség széles rétegeinek az elszegényedése és függősége, valamint ezeknek a gazdagok részéről történő szégyentelen kizsákmányolása. Az ilyen viszonyok ellen irányul újra meg újra a próféták kemény bírálata. Isten a prófétákon keresztül foglal állást a szegények mellett (Ám 2,6-8; 5,11-13; 8,4-10; Mik 2,1-5; Fis 5,8-10; 10,1-4; Jer 5,26-31; Ez 22,29-31).
Ha a szegények szükségükben Istenhez fordulnak, mint ügyük védelmezőjéhez, s benne látják egyetlen és igazi gazdagságukat, akkor kialakul a szegények kegyességének egy különleges fajtája (Zsolt 9,10k; 10; 73,12-28; Péld 19,1). Ennek nyomán olyan felfogás válik uralkodóvá, amely szerint a szegények az igazi kegyesek, különösen közel vannak Istenhez és reménykedhetnek abban, hogy Isten utolsó ítélete kiegyenlítést hoz, miközben a gazdagok istentelenek és csak az ítéletet várhatják (Zsolt 22,25-27; 37; 72,1-4.12-14; 140,12-14; Ézs 29,19-21; vö. Lk 1,51-53). Ezt a felfogást képviselte Jézus is nagy nyomatékkal, s ennek megfelelően mondta boldogoknak a szegényeket és intette igen éles hangon a gazdagokat (Mt 53-6; Lk 6,20-26 és a magyarázatok). Tanítványaitól megkívánta, hogy a szegények javára és Isten eljövendő országának rendkívüli gazdagságáért mondjanak le minden földi vagyonukról (Lk 12,21-34; 14,33; 16,9; 18,25; Jézus követése). A Bibliában előtérben áll az olyan szegénység, amely mások antiszociális és törvénytelen magatartásának a következménye. Természetesen ismert az önmaga okozta szegénység is (vö. Péld 6,9-11; 10,4).
Széír (= sz?rös, erd?s; 1Móz 32,4; 4Móz 24, I8; Ez 35,15)
Hegyvidék Edóm területén, ahol eredetileg a hóriak laktak (1Móz 14,6; 36,20k; 5Móz 2,12.22). Amikor az edómiták Kr.e. 587-ben, Jeruzsálem lerombolása után a Holt-tenger és a Vörös-tenger közötti hegyvidéken telepedtek le, akkor ez a vidék is a Széír nevet kapta (vö. Józs 11,17; 12,7, ahol ez a későbbi szóhasználat található, akárcsak Edómra nézve a Józs 15,10-ben). Józs 15,10-ben említés történik egy Széír-hegy(ség)ről Júda északi határán Keszálón közelében.
Szela
Talán a zsoltárokat hangszerrel kísérő zenészeknek szóló utasítás (vö. a Bevezetést a Zsoltárok könyvéhez).
Szent (mint főnév)
Az Ószövetség ezt a kifejezést leggyakrabban magára Istenre érti (pl. Ézs 1,4; 29,19; 30,11; Jer 50,29; Hós 11,9; Hab 1,12), azután az Istenhez különösen közelálló, úgyszólván az Ő köréhez tartozó lényekre: az angyalokra (Jób 5,1; 15,15; Dán 8,13). Ez utóbbi jelentésnek megfelelően használta Luther a "szentek" szót - mint ahogy előtte már a latin fordítás is a sancti szót - a zsoltárokban a "kegyesek" (szó szerint: hívek, akik hívek maradtak Isten szövetségéhez) helyett. Ennek okát a Zsoltárokhoz írt előszavában fejtette ki. A Zsoltárok könyvét szerette volna a korában a szentekről szóló oly sok legenda helyében látni, mivel ebből a könyvből tudható meg hitelesen, hogy nemcsak ez vagy az a szent hogyan viselkedett, hanem, hogy hogyan viselkedett és kell még mindig viselkednie minden szentnek, azaz Isten népe valamennyi tagjának; "hogyan viszonyulnak Istenhez, barátaikhoz, ellenségeikhez, hogyan szenvednek, hogyan állnak meg és hogyan törődnek bele minden veszedelembe... hogyan beszéltek és beszélnek Istennel, hogyan imádkoztak és imádkoznak még mindig hozzá". Luther Márton szerint a Zsoltárok könyve tanít meg arra, hogy "örömben és bánatban, félelemben és reménységben hogyan legyünk egyforma érzületűek és beszédűek, ahogy éreztek és beszéltek a szentek mind". Ezzel a szóválasztással Luther egyúttal hidat is vert az Ó- és Újszövetség közé. Az Újszövetség a keresztyéneket, Isten utolsó időkbeli népének a tagjait hívja "szentek"-nek (pl. Róm 1,7; 8,27; 12,13: 1Kor 6,2; Ef 3,8; vö. 1Pt 1,16-19; 2,9k). Ez a szó az Izráel népéről elhangzott kijelentésre (2Móz 19,6) támaszkodva nevezi a keresztyéneket Isten utolsó időkbeli népének (vö. Dán 7,18.22.25.27). Annak a félreértésnek az elhárítására, hogy a keresztyének saját igyekezetükből és tökéletességük alapján lennének "szentek", beszél Pál, levelei elején, "elhívott szentek"-ről, azaz azokról, akik Isten elhívása alapján tartoznak Isten népéhez: és világosan kifejti, hogy a "szentség" alapja a Jézus Krisztussal való kapcsolatban van (1Kor 1,2.30; Fil 1,1; "Szentek", "Krisztus Jézusban megszenteltek").
Szent (mint melléknév)
Az Ószövetségben "szent" mindaz, ami Istené, és ami az Isten köréhez tartozik. Papi szempontból ilyen elsősorban a templom, s benne különösen minden eszköz
és oltár, a szövetség ládája és a belső tér, a "szentek szentje". Csak aki "megszentelte" magát, az közeledhet ehhez a körhöz anélkül, hogy baj érné (4Móz 4,15: 2Móz 30,29). Az Istennek bemutatott áldozatok csökkentett mértékben szintén szentek de ezekből különböző körök és személyek részesedhetnek: a hála- és engesztelő áldozatból az egész gyülekezet (3Móz 7,13-15); a szentélynek szánt aratási ajándékból és bizonyos áldozati részekből a papi család valamennyi tagja (4Móz 18,11-19): a bűnért való áldozatból csak a papok (3Móz 6,19-22). A papok szolgálatához tartozott, hogy pontos különbséget tegyenek - és erre a különbségtételre tanítsák meg a népet is - a "szent" és a "szentségtelen" (profán; 3Móz 10,10) között, tehát át ne lépjék a határt a szentséges Isten és a nem szent ember köre között. Egyúttal azonban közvetíteniük is kellett e két kör között, hogy az emberek elhozhassák Istennek szánt ajándékaikat, s ezért a szent Istentől üdvösség áradhasson az életükbe. Az emberektől ehhez előfeltételként az várható el, hogy kultikus értelemben tiszták legyenek. Fontos lépés volt annak a felismerése, hogy nem elég a külső tisztaság. Isten attól az embertől, aki találkozni akar vele, a szív tisztaságát és a jó cselekvését kívánja meg (vö. Zsolt 15). "Szentek legyetek, mert én, az ÚR, a ti Istenetek, szent vagyok" (3Móz 19,2) - ez áll annak a résznek az élén, amelyben olvasható ez a híres mondat: "Szeresd felebarátodat, mint magadat".
Szent kenyerek (szó szerint: "[az ÚR] színének kenyerei")
A 2Móz 25,30 és a 3Móz 24,5k előírása szerint Izráel 12 törzsének megfelelően 12 kenyérnek kellett állandóan kint lenni "az ÚR előtt", azaz a szentélyben egy külön asztalon. Ezeket mind külön-külön 2,5 kg finom búzalisztből sütötték és két sorban 6-6 darabot helyeztek el a melléjük tett tömjénnel. Ezeket a kenyereket minden szombaton újakkal cserélték fel, s a régieket a papok ették meg a szentélyben.
Szent sorsvetés
Héberül: úrim és tummím; éfód is (1Sám 14,18; 23,6.9; 30,7). Nyilván ősi szent sorsvető eszközök (kockák), amelyeket a főpap a mellén lévő zsebben, a hósenben tartott (2Móz 28,15). Arra használták, hogy nehéz döntések esetében megtudakolják velük Isten akaratát (2Móz 28,30; 4Móz 27,21; 5Móz 33.8; Józs 14,2; 1Sám 10,20k). A kettős szám a jóslat elnyerése eljárásának felelt meg: a feltett kérdésre a felelet Igen vagy Nem kellett hogy legyen (1Sám 14,41k-ben és 23,9-12-ben leírt eljárást).
Szentek szentje
A szent sátor és a jeruzsálemi templom legbelső helyisége, amely mint Isten "lakóhelye" az Ő láthatatlan jelenvalóságának a helye, egyedül az Ő számára volt fenntartva. Ide csak a főpap léphetett be és egy évben csak egyszer az engesztelés napján, az engesztelő áldozati vérrel meghintve.
Szentlélek
- Isten Lelke
Szeráf, szeráfim
Ézsaiás próféta látomásában (Ézs 6,2) mennyei őrök Isten trónjánál. Talán olyanoknak kell elképzelni ezeket, mint amilyenek az ókori Kelet falfestményein láthatók: szárnyas kígyók vagy "vegyes" lények emberi ábrázattal, kígyó testtel és madár szárnyakkal. A héber szó Ézsaiásnál egyes számban a 14,29-ben és a 30,6-ban fordul elő, s ott "repülő sárkány"-nak van fordítva. A 4Móz 21,6-ban és az 5Móz 8,15-ben a kígyók, amelyek megmarták a népet, "szeráfim" (= égető, mérges) tulajdonsággal jellemzettek, valószínűleg harapásuk égető, mérges volta miatt. A 4Móz 21,8-ban a rézkígyó héber neve is szaraf (tüzes kígyó).
Szeretetvendégség (agapé)
Az őskeresztyén gyülekezetek ünnepi vendégségének a neve. A közös étkezésben fejeződött ki a magukat testvérekként egy családhoz tartozóknak érző gyülekezeti tagok közössége. De már korán mutatkoztak bántó visszaélések is (1Kor 11,17-34; Júd 12), ami azután azt eredményezte, hogy az étkezést határozottan különválasztották a sákramentális úrvacsorától.
Szérű - Csépelni
Szidón
Tírusz mellett a föníciaiak jelentős kikötője. Mivel régibb város volt, mint Tírusz, róla nevezték el a föníciaiakat szidóniaknak (1Móz 10,15; 5Móz 3,9; Bír 18,7; 1Kir 5,20; 11,33; 16,31). A település első nyomai a Kr.e. 4. évezredből valók. A próféták gyakran emlegették a kereskedelem és a gazdagság példájaként (pl. Ézs 23,2k).
Szír-efraimi háború
III. Tiglat-Pileszer trónralépésével (Kr.e. 745) új szakasz kezdődött Asszíria terjeszkedő politikájában. A meghódított területeken Asszíria állami istenét kellett első istenként tisztelni. A közigazgatási és kulturális réteget eltávolították és idegenekkel helyettesítették. E fenyegetés láttán több szír-palesztinai kis ország közösen próbált védekezni az asszírokkal szemben. Az Asszíria-ellenes szövetségben Szíria és Észak-Izráel (Etraim) játszott vezető szerepet. Mivel Áház, Júda királya vonakodott csatlakozni ehhez a szövetséghez, Kr.e. 733-ban Recín, Damaszkusz (azaz Szíria) királya és a vele szövetséges Pekah, Samária (azaz Izráel) királya Jeruzsálem ellen vonult, hogy letegyék őt, és más királyt ültessenek a trónra helyette. Ászá, ahelyett, hogy Ézsaiás próféta üzenetére Isten közbelépésében bízott volna, az asszír király segítségét kérte és adófizetéssel alá vetette magát neki. Ez a politika elérte ugyan az Aház által óhajtott eredményt: a szövetségesek elvonultak Jeruzsálem alól, végeredményben azonban végzetes lett. Tiglat-Pileszer még abban az évben elszakította Galileát és a Jordánon túli országrészt Izráeltől, s Kr.e. 732-ben egész Szíriát asszír provinciává tette, Júda pedig Asszíria vazallus állama lett, s be kellett vezetnie az asszír állam vallási kultuszát (2Kir 16,10-18).
Szírek - Asszírok
Szíria
Ez a név Asszíria nevének a görög írók által használt rövidítése. A Damaszkusz körüli vidéket értették rajta az Eufrátesztől Palesztina északi határáig.
Szív
A Bibliában ez a szó csak nagyon ritkán vonatkozik a testi szervre. A "szív" itt általában az ember legbelső énjét, igazi személyiségét jelzi, döntéseinek, akarati elhatározásainak a székhelyét (2Sám 7,3; Péld 16,9). Az ember a szívében érzi az örömet, a fájdalmat és az aggodalmat (1Sám 1,8; Péld 15,13; Ézs 7,2); a legtöbb esetben annak felel meg, amit mi értelemnek és emlékezetnek nevezünk. A héber ember a szívével gondolkodik (5Móz 29,3; Péld 15,14; Mt 9,4; 12,34; 15,18k). De a szívben lakozik a szeretet (Bír 9,3; 16,15.17k; Énekek 4,9; 8,6) és a lelkiismeret is (1Sám 24,6; 2Krón 34.27). Ha megkeményedik a szív, az egész ember bezárul Isten el?tt (2Móz 4,21: "megkeményedett szív"). Mint a személyiség központja, a szív" az Istennel való találkozásnak a helye, az Újszövetségben Isten Lelke (2Kor 1,22; Gal 4,6) és Krisztus (Ef 3,17) bennünk lakozásának a helye.
Sziván - Hónapok
Szó (2Kir 17,4)
Ilyen nevű fáraó nem ismeretes. Vagy a királyt jelentő egyiptomi szó rövidített változata, vagy úgy értend?ő, hogy "Szaiszhoz, Egyiptom királyához".
Szolga, az Úr szolgája
A "szolga" jelentésű héber szónak igen széles jelentésköre van. A "rabszolgá"-tól a "szolgáló"-n, "alattvaló"-n, "hivatalnok"-on és "hűbéres"-en át az "egyetemes meghatalmazott"-ig; jelentése esetenként az összefüggésből derül ki.
A szociális viszonyokra nézve ld. rabszolga(ság). A társadalmi érintkezésben valaki udvariasságból gyakran a másik "szolgájá"-nak nevezte magát, hogy ezzel tisztelje meg az illetőt (1Móz 18,3; 19,2; 32,5: 42,10 stb.). Istennel kapcsolatban a "szolga" a különleges alárendeltség viszonyát fejezte ki. Ahol több istent hisznek, ott lényeges, hogy melyiket "szolgálja" valaki, azaz melyiket hívja imádságban segítségül, melyiket tiszteli meg áldozatával (ezért az "istentisztelet" héber szavában a "tisztelet" ugyanabból a szótőből ered, mint a "szolga"). Ezért az istentisztelet résztvevői, vagy az egész Izráel, az "Úr szolgái"-nak nevezhetők (Zsolt 113,1; Ézs 44,1.21; Jer 30,10); másfelől pedig így nevezik Isten kimagasló embereit (Abrahámot, Izsákot, Jákóbot, Mózest, Dávidot, Jóbot és a prófétákat; vö. Ézs 22,20; Jer 29,19). Ebben az esetben ez különleges bizalmi viszonyt kifejező cím. "Isten szolgája" továbbá az, akit Isten különleges feladattal bízott meg. Az ilyen megbízottnak nem is kell Isten népéhez tartoznia: Nebukadneccar babiloni király is lehet "Isten szolgája"
(Jer 25,9). Az Ézs 40-55. részekben különösen gyakran fordul elő ez a megnevezés ebben az értelemben (arra nézve, hogy kiről van szó "Isten Szolgája" említésekor, ld. a Bevezetést az Ézs 40 előtt).
Szombat
A szombat a hét utolsó napja. A hét napból álló hét először az izráelieknél volt bizonyíthatóan bevezetve. A szombat kiemelése a feltételezések szerint valószínűleg régebbi példákra támaszkodott. Babilonban a sapattu minden hónap 15-én szerencsétlen nap volt, amelyen a munkának nyugodnia kellett, s az isteneket imákkal és bűnbánati gyakorlatokkal kellett kiengesztelni. A babiloniaknál Elúl és Marhesván hónapban a 7., 14., 21. és 28. nap számított kedvezőtlen napnak, amikor bizonyos műveleteket tanácsosabb volt elhagyni. A szombatnapi parancsolat Izráelben is először csak munkaszünetet jelentett, természetesen más megokolással (2Móz 20,9-11; 5Móz 5,12-15). De a hetedik nap - talán az e napon tartott istentiszteletek hatására is - Izráel fiainak a tudatában egyre inkább kizárólag Istennek szentelt nappá vált, s a fogság utáni időben a körülmetélkedés mellett a többi népektől való megkülönböztetés jelévé, az Izráel és Isten közötti szövetség (1Móz 2,2k; 2Móz 16,23.26; 20,8-11; 31,12-17: zs 56,1-8) jegyévé.
Az Újszövetség idején az írástudók a legapróbb részletekig megszabták, hogy milyen tevékenység tilos szombaton, s melyek az engedélyezettek. Pl. csak egy szombatnapi járóföldre volt szabad elmenni hazulról. Még a kalásztépés is tiltott aratási munkának számított (vö. Mk 2,23k). Szombaton gyógyítani csak akkor volt szabad, ha élet forgott kockán. Amikor Jézus megszegte az ilyen tilalmakat (Mk 2,28), a szombat eredeti rendeltetésének szerzett újból érvényt. Olyan nap ez, amelyen az ember fellélegezhet Isten előtt, s amelyen megtapasztalhatóvá válik számára Isten jósága (Mk 2,27: 3,4).
Szombatév
Ahogy az embernek abba kellett hagynia a munkát minden hetedik napon (szombat), úgy kellett az ősi Izráelben a földnek is pihennie minden hetedik esztendőben, vagyis "szombatot tartania", azaz megműveletlenül parlagon maradnia (5Móz 25,1-7). Ennek nincs megokolása. Ebben az évben vissza kellett nyerni szabadságukat az izráeli rabszolgáknak (2Móz 21,2-6; a 3Móz 25,39-43 szerint minden 49. évben), s el kellett engedni minden adósságot (5Móz 15,1-3). A szombatévre vonatkozó előírásokat nyilván sokféleképpen megszegték (3Móz 26,34; 2Krón 36,21; Jer 34,8-22), de a fogság utáni gyülekezet újból a magáévá tette (Neh 10,32).
Szombatnapi járóföld (ApCsel 1,12)
Az a távolság, amelyre a szombati el?írás szerint Jézus korában elmehetett egy zsidó a lakóhelyétől szombaton: 2000 könyök, azaz kb. 1 km volt.
Szórólapát, rostálás (Ézs 41,16; Mt 3,12)
Szórólapáttal vetették fel a levegőbe, ha fújt a szél, a kicsépelt gabonát, hogy szétváljon a pelyvától. Ezt a műveletet nevezték rostálásnak.
Szövetség
A "szövetség" eredetileg egyenjogúak között szerződéses alapon nyugvó jogviszonyt, vagy egy erősebb és egy gyengébb fél között kötött vazallusi (hűbéri) szerződést jelentett. Isten és az Ő népe közötti szövetség nem egyenrangú felek között kötött szerződés. A kezdeményezés mindig Istentől indul ki, aki egy személlyel vagy Izráel egész népével különleges viszonyba lép. Ez a viszony Isten részéről az üdvösség és az áldás biztosítását (pl. a föld és az utódok ígéretét, segítség ígéretét) jelenti, az ember részéről az Isten és az Ő parancsolatai iránti hűség és engedelmesség elkötelezettségét (1Móz 6,18; 9,9.17; 15,18; 17,2.4.9k; 2Móz 19,5-8: 24.8; 3Móz 2,13; 5Móz 28-32; Józs 1,7-9; 24,25-27; Zsolt 50,5; Ézs 24,5). Annak megtapasztalására, hogy Izráel a bálványimádással és a szociális igazságtalansággal újból és újból megszegi szövetségét, Isten egy "új szövetség" prófétai ígéretével válaszol, amelyben maga Isten teremti meg az előfeltételét annak, hogy az emberek eleget tehessenek a szövetségbeli kötelességeiknek (Jer 31,31-34; és ld. ott a magyarázatot). Ennek az ígéretnek a beteljesedését látja az Újszövetség Jézus Krisztusban: kereszthalálával Ő lett olyan új szövetség megteremtője, amely nemcsak Izráel népét foglalja magában, hanem minden népből valókat 1Kor 11,25; Zsid 8,6-13:9,15).
Szövetségláda
A királyság előtti időben valószínűleg a szent láda volt Izráel törzseinek központi és fő szentélye. Silóban állították fel, de kísérte is a népet hadjárataiban. Miután a filiszteusok kezébe került, majd visszaszerezték (1Sám 4-6), Dávid Jeruzsálembe vitette (2Sám 6), Salamon pedig a templomban a szentek szentjében állíttatta fel (1Kir 8,1-9). Jeruzsálem elfoglalásakor Nebukadneccar valószínűleg elpusztította vagy elhurcoltatta. Fennmaradásáról semmit sem tudunk, de új ládát nem készítettek. Ez volt Isten népe közötti láthatatlan jelenlétének a látható kifejeződése: alakjára nézve ld. a 2Móz 25,10-22. Az aranyozott födél "kegyelmi szék" elnevezése a görög fordításból származik és arra az engesztelési szertartásra emlékeztet, amelyet az engesztelés napján végzett a főpap ezen a födélen (3Móz 16,11-16).
Sztoikusok (ApCsel 17,18)
A Sztoá-nak, az egyik görög filozófiai iskolának a hívei, amely az embert arra akarta nevelni, hogy felülkerekedjék élete külső körülményein.
Szűztől való születés
Jézus életének a Szentlélek erejéből való keletkezéséről szóló történeteket (Mt 1,18-25; Lk 1,34-38) ama hit tágabb összefüggésében kell szemlélnünk, hogy az az élet, amely Jézusban öltött testet, s amelyet Ő hozott el a világba. Isten ajándéka s a világ törvényszerűségeiből nem vezethető le. Azok is, akik ezt az ajándékot elfogadják és az erőterében élnek, olyanoknak nevezhetők, mint "akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek" (Jn 1,13; vö. 3,5k; Gal 4,29). Ezért az újabbkori írásmagyarázatokban vitatott kérdés, hogy a Megváltó szűztől való születéséről szóló elbeszélések csak ezt a hitet akarták-e az akkori idők ábrázoló eszközeivel és lehetőségeivel kifejezni, vagy pedig egy megfelelő biológiai tényt is előfeltételeztek Ez utóbbi esetben ennek - akárcsak Jézus csodatételeinek és feltámadásának - olyan jel-funkciója lenne, amelyben az új teremtés kezdete jelszerűen és valóságosan hirdettetik meg. - Miként az Ószövetségi történetek, melyek valakinek Isten teremtő szavára történt születéséről szólnak (1Móz 17,17-19; 18,9-14; 25,21; Bír 13,2k; 1Sám 1,1-20; vö. Lk 1,5-20), úgy az a hitvallás is, hogy a Megváltó Isten Lelke teremtő erejéből született, egészen más, mint az ókor ismert történetei azokról a héroszokról és jelentős férfiakról (Héraklész, Nagy Sándor, Augustus császár), akik valamelyik isten (Zeusz, Apollón) és egy földi nő érintkezéséből születtek. Mindenesetre történt erre hivatkozás mindezt felülmúló, mindettől elhatároló formában.
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
