BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
T
Tammúz (Ez 8,14; Dán 11,37)
Sumér pásztoristen, aki egyre inkább az évenként elhaló és újjáéledő vegetáció istene lett. Tammúz kultusza a Kr.e. 8-7. században eljutott egész Palesztináig. Az őszi esőkre várva siratták Tammúzt, mégpedig az ???monyok, akik az égi harmat által megtermékenyítésre váró földet "képviselték". Az úgynevezett "Adonisz-kertecskék" (Ézs 17,10k) egy hasonló istennek, a föníciai Adonnak (görögül: Adonisz) a tiszteletét szolgálták: a gyorsan szárba szökkenő magvak az Ő feltámadását példázták és mágikus módon fokozták a magvet?k életerejét.
Tanítványok
Akárcsak az írástudók vagy Keresztelő János. Jézus is tanítványokat vett maga mellé, azok követték Őt a vándorlásain s elfogadták a tekintélyét (Jézus követése). Az Újszövetségben nemcsak a 12 apostol volt Jézus tanítványa, hanem bizonyos értelemben minden benne hívő (Mt 10,42; 28,19). Az Apostolok Cselekedeteiről írt könyvben a gyülekezetet gyakran "a tanítványok" néven nevezik, amikor mi ma "keresztyének"-et vagy "hívők"-et mondanánk. A "keresztyén" nevet ugyanis a külvilág adta nekik, kezdetben inkább becsmérlő csengéssel (vö. ApCsel 26,28; 11,26).
Tarsís, Tarsís-hajók (1Kir 10,22; Ézs 23,1.14; 60,9; Jer 10,9; Ez 27,12.25; Jón 1,3)
Tarsís valószínűleg a Tartessus nevű föníciai kolónia Hispániában. A föníciaiak oda vitorlázó nagy kereskedelmi hajóit nevezték Tarsís-hajóknak.
Tébét - Hónapok
Tekercs
(Luther fordításában - és az új fordítású magyar Bibliában is - gyakran "könyv"; vö. ???5Móz 28,58; Józs 1,8; Jer 25,13: Jel 5,1) Az ókorban az íráshoz papiruszt használtak, vagy különlegesen preparált bőrt (pergamen). Az egyes lapokra kéthasábosan írtak és vagy úgy ragasztották egymás mellé az egyes lapokat, hogy egy hosszú szelvény lett belőlük, amelyet azután feltekertek (irattekercs), vagy egymás után fűzték össze, úgyhogy egy "kódex" keletkezett, a mai könyv elődje. De a kódex-forma csak a Kr.u. 1. században tűnt fel, úgyhogy a "könyv" a bibliai iratokban mindig könyvtekercset jelent.
Témán (Jer 49,20; Ez 25,13; Ám 1,12)
Vidék Edóm északi részén. Fővárosa Bocra. Lakosai bölcsességükről és erejükről voltak ismertek (Jób 2,11; Jer 49,7; Abd 8k).
Templom
A jeruzsálemi templom - akárcsak már a kijelentés sátra is - nem a gyülekezet összegyülekezési helye volt, hanem Isten lakóhelye (2Móz 26,1; 40,34: 4Móz 17,28; Józs 22,19; 1Kir 8,13; 2Krón 36,15). Lényegében ugyanezt mondja ki a megnevezése is: "az ÚR háza" (2Móz 23,19; 1Sám 1,7: 1Kir 3,1; 2Kir 22,8; Zsolt 23,6; Jer 26,9).
Salamon temploma egy hosszanti épület volt, amely három részből állt: az előtérből, a szentélyből és a szentek szentjéből, s ennyiben meg is egyezett a kánaáni templomépítéssel. Az előtér kb. 5 m hosszú és 10 m széles volt, a bejáratát két bronzoszlop szegélyezte. A szentély 20 m hosszú, 10 m széles és 15 m magas volt. Ebben volt az arannyal bevont illatáldozati oltár, az asztal a szent kenyerekkel és a kétszer ???öt gyertyatartó (vö. a szent sátornak ezzel teljesen azonos leírását a 2Móz 40-ben). A szentek szentje egy 10 m élhosszúságú kocka volt ablakok nélkül, s ebben volt a szövetség ládája. A főpapnak is csak egy évben egyszer volt szabad ide belépnie, mindenki más számára zárva volt. A templomot két udvar vette körül: egy belső, ebben állt a nagy égőáldozati oltár, és egy külső, amelynek falai körülvették a templomtól délre fekvő királyi palotát is.
Nebukadneccar Kr.e. 587-ben leromboltatta az első templomot. A júdaiaknak a fogságból való visszatérésük után a régi helyén, az ősi alapokon, de szerényebb kivitelben újból felépült a templom (felszentelése Kr.e. 515-ben). Ezt Nagy Heródes király egy nagyméretű új templommal váltotta fel, amelyben azonban a szentélynek és a szentek szentjének az alapméretei változatlanok maradtak. A belső udvar viszont új beosztású lett (papok, férfiak és asszonyok udvara), a külső pedig jelentősen megnagyobbodott és pompás oszlopcsarnokok vették körül. A külső udvarba bárki beléphetett, nem zsidók is. Jeruzsálem számára ez kb. ugyanazt jelentette, mint az akkori görög városok számára az agóra (nyilvános gyűléshely), a római városokban pedig a fórum. Ennek az óriási térségnek egy körülhatárolt részében kell elképzelnünk a pénzváltók asztalait és az árusok bódéit, ahol az áldozati állatokat árusították (vö. Mk 11,15 és párhuzamos helyei). A templom kárpitja, amely Jézus halálakor kettéhasadt, választotta el a szentek szentjét (vö. a 2Móz 26,31-33). Ez a jel valószínűleg a Mk 15,29b; 14,58; 13,2 fényében értendő: a templom jelentőségének végét jelentette. Mindazok után, amiket Jézussal és benne Istennel tettek, nem lehetett ez többé az a hely, ahol Isten közel van az Ő népéhez, ahol a nép istentiszteletet tart és megtapasztalja a megbékélést. Ilyen "hely" a jövőben csak a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus lesz (vö. Mk 14,58b; Jn 2,21). A jeruzsálemi templomot Kr.u. 70-ben a város elfoglalásakor Titus leromboltatta és soha többé nem épült fel újra.
Templomi kincstár
Luther "Isten ládájá"-nak fordítja a templomi kincstárat (Jn 8,20), amely az asszonyok udvarában állt. A kincstárban állították fel a perselyeket, amelyekbe a hívek különböző célokra adakoztak (Mk 12,41 és párhuzamos helyei).
Templomi próféták
Az Isten szabad elhívására magányosan fellépő prófétákon kívül már egészen korán voltak "hivatásos próféták" is, akik egy-egy szentély köri tevékenykedtek, s akiktől a szentély látogatói konkrét kérdésekben kérhették az isteni eligazítást (ld. a magyarázatot az Ám 7,14-hez és a Bevezetést a Prófétai könyvekhez).
Templomszentelés (Jn 10,22)
A templomnak Kr.e. 165-ben Makkabeus Júdás által történt újraszentelésére való emlékezés ünnepe, amely évenként nyolc napig tartott (vö. 1Makk 4,59; 2Makk 1,9).
Templomi szajhák (női és férfi paráznák)
Az ókori Kelet termékenységkultuszaiban igen elterjedt volt az istenek tiszteletével kapcsolatos prostitúció. Kánaáni hatásra olykor Izráelben is volt templomi prostitúció. Az 5Móz 23,18k-ben kifejezetten férfiakról és nőkről van szó (hasonlóan az 1Kir 14,24; 15,12; 22,47-ben). Egyes királyok és próféták harcoltak az ilyen állapotok ellen (2Kir 23,7).
Tenger
Sémi elképzelés szerint a tenger istenellenes, a teremtést és annak rendjét veszélyeztető hatalom (ez csendül ki még a Lk 21,25-b?l is). A teremtés történetét ezért az "őstenger" elleni harcként lehet leírni, amely a tengeri szörnyben (Leviátán) személyes alakot ölt (Jób 26,12k; 38,8-11; Zsolt 74,12-14). Izráel hite szerint Isten a tengernek is teremtője (1Móz 1,9k), ezért hatalma és ellenőrzése alatt van (Zsolt 104,6-9) és az akaratának való engedelmeskedésre kényszeríti (2Móz 14; Zsolt 77,17; Jón 1k). Ezt a gondolatot folytatja az Újszövetség, amikor Jézus lecsendesíti a vihart (Mk 4,35-41) vagy amikor a vízen jár (Mk 6,45-52). Az új teremtéskor nem lesz többé tenger (Jel 21,1).
Az ókori Kelet világképében a tenger vizei, mint felső tenger, a mennyboltozat felett (ég tengere) s mint alsó tenger, lent és az oszlopokon nyugvó földkaréj szélén vannak. Az eső és a talajvíz formájában azonban pusztító erőként is felléphetnek, miként az özönvíz esetében, amikor megnyíltak az ég csatornái és a nagy mélység minden forrása (1Móz 7,11). - A "tenger" szó szolgál a templomudvar nagy bronz medencéjének a jelölésére is (1Kir 7,23).
Termékenységkultusz
Termékenység nélkül elképzelhetetlen a földi élet, ezért játszott ennek kultusza minden korban és minden kultúrában olyan fontos szerepet. Kánaán népeinek vallásában, akik a földműveléshez annyira rá voltak utalva az időjárásra, a termékenység kultusza igen erősen kidomborodott, s ez a zsidók számára is állandó kísértést jelentett. Az év folyamán sokféle szertartásra kellett ügyelni, amelyek a vegetáció lefolyásának sorrendjével függtek össze. Különösen fontos volt Baalnak az évenként megismétlődő "szent lakodalma" a földdel, s ezt vad tivornyákkal és a templomi szajhákkal való közösüléssel ünnepelték meg. A kánaániak elképzelése szerint a termékeny szántóföld olyan anyaistenség, akit Baal termékenyít meg. Alapjában véve tehát az istenek voltak a termékenység urai. Ők pedig e világ részei, ezért szertartásokkal és mágikus gyakorlatokkal befolyásolhatók. Izráel Istene azonban a világ Teremtője és úgy áll velük szemben, mint olyan Úr, akit semmire sem lehet kényszeríteni. Ő szabad akaratából ajándékoz termékenységet és elvárja, hogy népe ezt szeretettel és engedelmességgel viszonozza. Izráelnek azért volt tilos részt venni a kánaániak termékenységkultuszában, mert ez a kultusz Isten ajándékát - a föld, az ember és a jószág termékenységét - tette az Ajándékozó helyébe. A próféták és néhány király is újból és újból harcoltak ez ellen a kultusz ellen (pl. 1Kir 18; 2Kir 23,4-7; Jer 3,1-5; Hós 4,12-14; Ám 2,7k; Mik 1,7).
Test (hús)
Annak a héber és görög szónak, amelyet a "hús"-sal fordíthatunk, lényegesen szélesebb a jelentésskálája, mint magyar megfelelőjének. A "hús" felöleli az egész embert a maga testi egységében. Így a férj és a feleség egyesülésükben "egy hússá" lesznek (s nemcsak egy testté; 1Móz 2,24); "minden test" (hús; Jóel 3,1) minden embert jelent. Átvitt értelemben a test (hús) az alábbiakat jelenti:
1. A mulandóságnak alávetett földi, emberi, testi elemet (Ézs 40,5k). Ebbe a körbe lépett be az Isten Fia, amikor emberré lett (Jn 1,14; Róm 8,3). A földi valóság ellenpárja az isteni szféra, amelyet a "lélek" fogalma jellemez (Róm 1,3k; 1Tim 3,16; 1Pt 3,18). A test és a lélek szembenállása jellemző itt mindkét körre (egyben fázisra is), melyekben Isten üdvözítő cselekedete Jézus Krisztusban és Jézus Krisztus által hajtatik végre.
2. De negatív minőségű lesz a "test" fogalma, amikor Pál vele írja le, hogy az ember gondolkodását, akaratát és cselekvését nem Isten és az Ő akarata határozza meg, hanem csak a földi, az emberi, a túlságosan emberi természet, azaz a bűn (Róm 8,1-17; Gal 5,13-6,2; Ef 2,3; Fil 3,3k). A test itt a lélekkel ellentétben annak a valóságát jelenti, hogy a bűn úgy hatalmába kerítette az embert és tagjait, hogy "teste" mint idegen erő határozza meg egész lényét és viszi őt a halálba (Róm 7,5-25). Ezzel ellentétben a lélek az, aki által Isten a Krisztusban megragadja és megmenti az embert, őt a szeretetben és önfegyelemben való cselekvésre indítja és az örök életre viszi.
Testvér
A "testvér" szó az Ószövetség nyelvében nemcsak a test szerinti édes testvért vagy mostohatestvért jelenti (1Móz 4,8; 42,15), hanem általában a vérrokont (pl. unokaöccsöt; 1Móz 13,8; 24,48). Ugyancsak testvérnek nevezték ugyanannak a törzsnek vagy népnek a tagját ("atyafi"; 2Móz 2,11; 3Móz 19,17k; felebarát). Mózes ötödik könyvében igen gyakran fordul elő ez a szó, hogy vele Isten népe tagjainak testvéri összetartozását hangsúlyozza és vésse a szívükbe. Az Újszövetségben, különösen Pál apostolnál, a "testvér" (vagy magyarul "atyafi") a hívő testvért jelenti. A gyülekezet tagjainak a Szentlélek által megpecsételt közös odatartozását Krisztushoz és mennyei Atyánkhoz ez az elnevezés fejezi ki a legvilágosabban (Mt 23,8; Róm 8,12-17; 1Pt 2,17). Amikor az apostol leveleiben többes számban használja a fivér jelentésű testvér szót, a görög szóhasználat szerint a nőket is beleérti (Fil 4,1k és a magyarázat).
Tett és állapot összefüggése
Az Isten bírói ítélettartásáról (bosszú) szóló sok kijelentés az állandóan büntető, bosszúálló Isten hamis képzetét keltheti. A bibliai gondolkodás szerint azonban minden bűn megrontja az emberek életközösségét, tehát visszahat az elkövetőre is: "megbosszulja magát" rajta. A jogtalansággal a bűnös valamilyen "ártó légkört" teremt maga körül, amely elkerülhetetlenül visszahat rá. Így a jogtalanság elkövetésével máris elindítja annak megbüntetését, a saját jogtalansága éri utol őt. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a mi közmondásunk is: "Aki másnak vermet ás, maga esik bele" (vö. Péld 26,27). Ez azonban nem jelent holmi automatizmust, amely Isten akaratától és cselekvésétől függetlenül működne, inkább azt lehet mondani, hogy a tett és az állapot összefüggése az a mód, amelyen Isten jogosságot teremtö akarata érvényesül a földi körülmények között is. Ha Isten meg akarja szüntetni ezt az összefüggést és kegyelmet akar gyakorolni, ahhoz olyan eszközre van szüksége, amellyel hatástalaníthatja az ártó légkört. Ez az értelme az Isten rendelte és nem az ember által önkényesen kigondolt áldozati szolgálatnak, amellyel (a vétekáldozatban: áldozat) a bűnös megrontott életéért helyettes lép be és ezzel megszűnik az ártalmas összefüggés (engesztelés). Ld. még a Bevezetést Mózes harmadik könyvéhez, valamint 1Móz 42,21; Zsolt 7,14-17; Ézs 5,18; 9,17-20-at és az ottani magyarázatokat.
Teudás (ApCsel 5,36)
Az ilyen nevű zsidó harcos ellenálló Kr.u. 44-46-ban lépett fel. Azt ígérte híveinek, hogy száraz lábbal vezeti át őket a Jordánon, azaz megismétli a Józs 3-beli csodát. Cuspius Fadus prokurátor elfogatta és lefejeztette.
Tírusz
Kikötő egy a Földközi-tenger partja előtti szigeten kb. 30 km-re délre Szidóntól. A leghatalmasabb a föníciai városok között. A görög történetírás a város alapítását Kr.e. 2700 körülire teszi. A város helyzeténél fogva bevehetetlenül "erős város"-nak számított (vö. 2Sám 24,7). Nebukadneccar 13 évig ostromolta a várost, de úgy látszik, nem foglalta el (vö. Ez 29,18-20). Nagy Sándornak hét hónap után sikerült elfoglalnia, miután a szárazföldről gátat épített a szigetig. Lehetséges, hogy a Tíruszról az Ézs 23,15-18-ban mondott jövendölés a város későbbi sorsára is céloz. Kr.e. 274-ben a város visszakapta autonómiáját II. Ptolemaiosztól; Kr.e. 198-ban függetlennek jelentette ki magát, s a rómaiak is elismerték autonómiáját.
Tiszta, tisztasági előírások
Isten szentsége miatt annak az embernek, aki közeledik hozzá - akár az imádkozó gyülekezetben, akár egyéni áldozattal -, tisztának kell lennie. Itt a "tiszta" elsődlegesen nem erkölcsi fogalom, hanem ősi elképzelések határozzák meg, hogy mi közelíthet Istenhez és mi nem. Az istentiszteleti közösségtől eszerint távol kell tartani mindazt, ami pl. a halállal és a nemiséggel kapcsolatos, mivel ezeken a területeken a démoni erők behatolásának lehetőségét látták. Tisztátalanná tették az embert a bőrbetegségek (a "lepra") is, valamint az olyan emberekkel való érintkezés, akik nem ügyelnek a mózesi törvény tisztasági előírásaira ("pogányok"). Fontosak tehát a tiszta és tisztátalan ételeket illető meghatározások (étkezési előírások).
Az Újszövetség idején ezeket az előírásokat, amelyek kötelezők voltak a papokra és mindazokra, akik be akartak lépni a templomba, a törvénytisztelők a mindennapi életre is kiterjesztették és még meg is szigorították. Amikor a farizeusok semmilyen ételhez sem nyúltak mosatlan kézzel és szigorúan megtartották a tisztasági törvényeket (Mk 7,14; vö. Jn 2,6), ezt nem higiénikus, hanem vallási okokból tették. Mint Isten népe, "tisztán" akarták tartani magukat. Ezért látszott annyira taszítónak és kifogásolhatónak Jézus magatartása ebben az ügyben, aki a tisztaság minden külsőséges előírását a szív tisztaságának rendelte alá (Mk 7,1-23). Egy ideig még az első keresztyén gyülekezetekben is veszélyeztette az egységet az a kérdés, hogy a nem zsidó eredetű keresztyének (akik nem tartották magukat a mózesi törvény tisztasági el?írásaihoz) együttélhetnek-e a zsidókeresztyénekkel (akik továbbra is ragaszkodtak a törvényhez) és megünnepelhetik-e velük együtt az úrvacsorát (Gal 2,11-16; vö. ApCsel 15,20k és a magyarázatot).
Tisztátalan
A törvény meghatározása szerint "tisztátalan" mindaz, ami kizárja az embert az istentiszteleten való részvételből (tiszta).
Tized
Betakarításkor a gabona, a bor, az olaj egytized részét Istennek kellett ajándékul adni, illetve a léviták és papok ellátására a szentélynek beszolgáltatni vagy 20%-os felárral pénzen megváltani (4Móz 18,20-32; ???5Móz 14,22-29). A jószágból is le kellett róni a tizedet (3Móz 27,32k; 2Krón 31,6), bár ezekről az állatokról, mint a léviták ellátásáról, máshol nem történik említés. Mindezek mögött az a gondolat állt, hogy - akárcsak az elsőszülöttek és a zsengék esetében - minden termés és jószág Istennek köszönhető.
Mivel Mózes negyedik és ötödik könyvéhez különböző időkben adott törvényekről van szó a tizedre vonatkozóan, ebből az egymásmellettiségből a zsidóság egy második és harmadik tizedet is levezethetett (Tób 1,6-8). A farizeusok a legkisebb kerti növényekből (Mt 23,23) és minden jövedelmükből (Lk 18,12) adtak tizedet.
Tizenkettő
Az ókori Keleten a tizenkét csillagászati állatkör jegyei alapján osztották fel az évet tizenkét hónapra, s így került sor a 12-es számú törzsi szövetségekre is. A tizenkettes szám a teljességet jelentette. Izráel tizenkét törzsét is ezzel a háttérrel kell látnunk. A törzsek 12-es számával függ össze ennek a számnak a gyakori használata és jelentősége Izráelben (pl. 2Móz 24,4; 28,1; 3Móz 24,5k; Ez 48,30-35). A tizenkét tanítvány választásával (Mk 3,13-19 és párhuzamos helyei) tette Jézus nyilvánvalóvá Izráel tizenkét törzséhez való küldetését és ezzel adott jelszerű ígéretet az utolsó időben bekövetkező helyreállításukra és teljességre jutásukra. Ezért játszik a 12-es szám oly fontos szerepet az Újszövetségben is (Mt 19,28k; ApCsel 1,15-26; 1Kor 15,5; Jak 1,1; Jel 7,4-8). Az az egyetemes, s?t kozmikus igény, amely e szám használatában, s ennek Isten népével való kizárólagos kapcsolatában rejlik, megmutatkozik olyan képekben, mint amilyenek a Jel 12,1; 21,12-21-beliek.
Tízparancsolat - Dekalógus
Tízváros - Dekapolisz
Tófet (2Kir 23,10; Jer 7,31 k;19,6.11-13)
A Molok-kultusz helye a Hinnóm völgyében Jeruzsálem mellett (Molok).
Tömjén (füstölőszer)
Fehér mézga, amely égéskor erős fűszeres illatot áraszt. A jeruzsálemi templomban a füstölögtetéshez különleges tömjénkeveréket használtak (2Móz 30,34-38). Arany, tömjén és mirha (Mt 2,11) a királyhoz méltó ajándék.
Tömlő (1Móz 21,14; Józs 9,13; Bír 4,19; 1Sám 16,20; Jób 32,19; Mk 2,22)
Állati, többnyire kecskebőrből készült, zsákalakú tartály folyadék tárolására.
Törvény
A zsidóság körében a Mózes öt könyvének az elnevezése tóra; (vö. 1Krón 16,40; 22,12; 2Krón 17,9; Zsolt 1; 119). Ennek megfelelően mondták Jézus korában az Ószövetségről, hogy "a törvény és a próféták" (Mt 5,17; 7,12; 11,13; 22,40). A "törvény" fogalma azonban kiterjedhetett az egész Ószövetségre is (Jn 10,34; 12,34; Róm 3,19; 1Kor 14,21). Ezékiás kora óta (vö. Neh 8-10) Mózes törvénye határozta meg a zsidó nép egész életét és határolta el őket szigorúan minden más néptől. Ebben a tekintetben különös jelentősége volt a körülmetélkedésről és a szombatról szóló törvényeknek, valamint a tisztasági előírásoknak (tiszta). Az a kérdés, hogy maradjon-e érvényben Mózes törvénye, vagy sem, komoly vitát váltott ki az őskeresztyénségben (ApCsel 15; Gal 2).
Tubal - Mesek
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
