BIBLIAI KISLEXIKON
Tárgyi Magyarázatok
V
Vadfügefa (eperfügefa)
Ezt a fát (görögül szükomorea) főként mint épületfát hasznosították. A gyümölcse nem volt értékes, csak a szüretelés előtti bemetszéssel tudták a gyümölcsöket úgy megérlelni, hogy a rovarok ne tegyenek bennük kárt. Ezt pásztorok vagy fügetermesztők végezték (1Krón 27,28; Ám 7,14). Az igazi eperfáról (görögül szükaminosz) csak a Lk 17,6-ban van szó. De eredetileg talán itt is a vadfügefára (vagy eperfügefára) kell gondolnunk, mivel ez a különösen erős gyökérzetéről volt nevezetes.
Vajúdás kínjai
A vég "apokaliptikus" várásában (ld. a Bevezetést Dániel könyvéhez) a terhes asszony vajúdásának képe fejezi ki, hogy a jelenlegi világnak, s e világ rendjének és egész létének milyen súlyos megrázkódtatásai előzik meg az üdvösség végleges eljövetelét. Akárcsak egy fájdalmas szüléskor, ezekből fog megszületni az üdvösség is (Mk 13,8 és párhuzamos helyei; vö. Ézs 26,17; 66,7; Hós 13,13; Mik 4,9k).
Válás
A válás Izráelben elvileg lehetséges volt, de a férj uralkodó helyzetéből adódóan csak a férfi számára (Sirák 7,28; 25,34) és elbocsátó levél kiállításával kellett formálisan végrehajtani. Válóoknak elég volt, ha a férj "valami ellenszenveset talált" a feleségében (5Móz 24,1.3). Bár a törvény megvont bizonyos határokat is (vö. 5Móz 21,14; 22,13-19.28k), s a könnyelmű válást kárhoztatták a későbbi próféták (Mal 2,14-16), a válás elégséges okát illetően még Jézus korában is megoszlottak a vélemények az elismert írástudók között. Hillél és az ő iskolája a legcsekélyebb okot is elegendőnek tartotta; Sammai és az ő iskolája csak az asszony részéről elkövetett házasságtörést fogadta el oknak. Ez a zsidó értelmezés szerint mindenesetre kényszerítő ok is volt, amely még a zsidókeresztyén felfogás szerint is megengedte, sőt kívánatossá tette ilyen esetben a válást (vö. Mt 5,32; 19,9 és a magyarázatot).
Jézus maga Isten kezdődő uralmáról (Isten országa) szóló igehirdetésében kategorikusan elutasított mindenféle válást (Mk 10,1-12; házasság). Szerinte az is házasságtörő, aki elbocsátott asszonyt veszel feleségül, mivel az ő szemében még mindig érvényes annak a nőnek az első házassága (Mt 5,32b; Lk 16,18b). - Pál apostolnak a válás kérdésében elfoglalt álláspontjára nézve ld. az 1Kor 7,10-16.39-et.
Válólevél - Válás
Vámszedő
Az Újszövetség idején Palesztinában egy-egy terület vámjait, mint a vásári vámot, a határvámot stb. bérbe adták, valószínűleg annak, aki a legtöbbet ígérte érte. A bérlők azután albérlőket alkalmaztak. Ezeknek is le kellett adniok egy bizonyos összeget, de a vámot a saját zsebükre szedték. Noha voltak megszabott tarifák, ez a rendszer sok csalásra adott alkalmat. Nem csoda tehát, ha a vámszedőket egy kalap alá vették a tolvajokkal és rablókkal. Mivel pedig a vámszedők még a pogány (római) megszálló hatalomnak a szolgálatában álltak s foglalkozásuknál fogva gyakran érintkeztek nem zsidókkal, "tisztátalan"-oknak is számítottak (tiszta). A kegyesek megvetették és gyűlölték őket.
Várhegy (2Krón 27,3; 33,14; Neh 3,27)
Jeruzsálemben ez kötötte össze a déli régi Dávid városát az északi templomi és királyi palotai körzettel.
Vendég - Jövevény
Vének (Az Újszövetség magyar szövegében váltakozva: vének, elöljárók, presbiterek)
A "vének" rangja eredetileg a kor méltóságából származott. A családban és a rokonságban érvényesült az öregek tekintélye. Bár elvileg valamennyi családfőnek azonos volt a rangja, a törzs nagyobb kötelékében a leghatalmasabb családok fejei gyakorolták a hatalmat, háborúban mint vezérek, békében mint bírák. Egyfajta nemességet alkottak (Jób 29).
A királyság első korszakában gyakran van szó "Izráel vénei"-ről (2Sám 3,17; 5,1,17A15; 1Kir 8,1). Érthettek rajta a törzs véneiből álló testületet, amely közelebbről meg nem határozott tisztét hagyományosan gyakorolta, s nyilván fennmaradt a királyság idején is. Ennek a testületnek a székhelye talán a régi sikemi szentély volt (Józs 24).
A vének tanácsából a városban kialakult valamilyen városi arisztokrácia, amely helyi hatóságként kormányozta a helységet és szolgáltatott jogot. A királyság idején kisebb lett a vének befolyása, de visszanyerték ezt a babiloni fogságban (Jer 29,1) és a hazatérés után (nagytanács). A Palesztinán kívüli zsidó gyülekezetekben a zsinagóga alá volt rendelve a vének tanácsának. A "vén" szó olykor idősebb törvénytudót is jelentett (Mk 7,3.5).
Zsidó mintára eredetileg a keresztyén gyülekezetek egy részét is a vének egy csoportja vezette (ApCsel 14,23; 20,17; 1Tim 5,17-22; Tit 1,5). Ez a vezetési forma, úgy látszik, a jeruzsálemi gyülekezetben gyökerezett (ApCsel 11,30; 15,4.6; 21,18). A további fejlődésre nézve ld. gyülekezeti vezetők. - A Jelenések könyvében a 24 vén egyfajta mennyei tróntanács egyszerre királyi és papi funkciókkal.
Vese
A zsidók a vesét tartották az öröm és a bánat kedélyváltozása kiinduló helyének, valamint a lelkiismeret megszólalása, s általában az ember belső élete központjának (Jer 17, 10; 20,12;
JSir 3,13). A vesét, a szívet és a bensőt tekintették az akarat és a személyiség központjának anélkül, hogy közöttük világos különbséget tettek volna (Zsolt 7,10; 16,7; Péd 23,16; Jer 12,2; Jel 2,13), ezért szerepel a magyar bibliafordításban is egymás megfelelőjeként a szív, benső és a vese (Zsolt 73,2 1).
Vér
A vért az élet forrásának és székhelyének tartották. Mivel Isten az élet adományozója, a vér őt illeti meg, ember nem fogyaszthatja. Ez Izráelben odavezetett, hogy csak olyan húst volt szabad megenni, amelyben nem maradt vissza vér (1Móz 9,4). Ezért az állatokat úgy vágták le, hogy a vérük teljesen kifolyjon (ld. az 1Sám 14,35-höz fűzött magyarázatot). Mivel az elhullt állatoknál, vagy azoknál, amelyeket vadállat tépett szét, ez nem volt biztosítva, ezek fogyasztása tilos volt (2Móz 22,30; 5Móz 14,21). Az állatok rituális levágásánál (áldozat esetében) az áldozati állat vérét felfogták és az oltárra öntötték. Ezen kívül bizonyos állatok (áldozat) vérét az áldozatnál engesztelő eszközként használták, hogy megszüntessék az emberi hibákból eredő beszennyeződést. Ezért van az, hogy az Újszövetségben (főként a Zsidókhoz írt levélben) Jézus áldozati halála (vére) engesztelés az ember bűnéért. Más összefüggésben az áldozati állatok vére az Isten és az ember között kötött szövetség megpecsételése (2Móz 24,6-8). Ezzel a háttérrel mondja Jézus az ő vérét "a szövetség véré"-nek (Mt 26,28), azaz halálát az új szövetség megpecsételésének. Az Ószövetségben az ember vére (= élete) Isten különleges védelme alá kerül (1Móz 9,5). A kiontott embervér bosszúért kiált az égbe (1Móz 4,10), s ha nem szereznek érte engesztelést, az bajt hoz a népre (5Móz 21,1-9).
Vérbosszú, vérbosszúálló (1Móz 9,5; 4Móz 35,12; 5Móz 19,6; 2Sám 4,11)
Az ősi jogfelfogás szerint minden gyilkosság engesztelést kíván (vér). A nyilvános bíróság (törvényszék) létrejötte előtt ez az engesztelés a rokonságra hárult. A meggyilkolt legközelebbi férfi rokonának (a vérbosszúállónak) kötelessége volt a gyilkost, vagy helyette valamelyik rokonát megölni. Már az Ószövetségben megtalálható az a törekvés, hogy a rokoni gyilkossággal való visszaéléseknek elejét vegyék (menedékvárosok és 2Móz 21,23-25). Az Újszövetség ezen túlmenően már a bosszúról való elvi lemondást kívánja (Mt 5,38k; Róm 12,19-21).
Vétekáldozat - Áldozat
Világ (e világ)
A világ Isten teremtése (Jn 1,1-3), s Isten úgy szerette a világot, hogy egyetlen Fiát adta érte (Jn 3,16). Mivel azonban a világ jobban szereti a sötétséget mint a világosságot (Jn 3,19) és elutasítja magától az élő vizet (Jn 4,10) és az életnek kenyerét (Jn 6,35), azaz nem fogadja be Jézust, "e világ"-gá lesz: a sötét világgá, amelynek ura a Sátán (Jn 12,31).
Hogy ebben a világban a gonosz ereje uralkodik, arról máshol is szól az Újszövetség (Gal 1,4; Ef 6,12). Akit Krisztus megszabadított a bűneitől és így újjáteremtett, az már most is ki van ragadva a gonosz hatalmából és nem tartozik többé "ebbe a világba", még ha egyelőre benne él is. Erről megváltozott magatartásával tesz bizonyságot (Róm 12,2; 1Kor 5,9-11), de egyúttal várja is azt a világot, amelyben a jó az egyetlen hatalom (2Pt 3,13).
Vízvezeték
Jeruzsálem legfontosabb vízellátója a Gíhón-forrás volt a Kidrón-völgy lejtőjén. A vizet már Salamon korától Ezékiás király koráig a Dávid városa lábánál húzódó nyitott csatornában vezették dél felé. Erre a csatornára gondolhatott Ézsaiás az Ézs 8,6-ban (a héber silóah szó szerint fordítva: "küldő", azaz vízküldő). A víz a város dombjának déli végén egy ciszternába folyt és főként a Kidrón völgyében lévő királyi kertek öntözésére szolgált. Az Ézs 22,11-beli "Régi-tó" ezt a régi ciszternát jelenthette. Ezékiás király, hogy ostrom esetén lehetetlenné tegye az ellenség számára a Gíhón-forrás birtokbavételét, és hogy víz a város falain belül is rendelkezésre álljon, betömette a Kidrón-völgybeli forrást (2Kir 20,20; 2Krón 32,2-4.30; ez később annyira feledésbe merült, hogy csak a késői középkorban fedezhették fel újra), a forrástól a sziklás dombon át alagutat fúratott és a forrás egész vizét az újonnan kialakított "Alsó-tó"-ba (Ézs 22,9) vezette. "Alsó-tó"-nak nevezték az ugyancsak Ezékiás által létesített "Felső-tó"-val szemben (erre vonatkozólag ld. a következő bekezdést); az azonban a régi ciszternánál feljebb, attól északnyugatra van. Az újszövetségi korban (s mind máig) ennek az "Alsó-tó"-nak Siloám tava lett a neve (vö. Jn 9,7.11; Lk 13,4). A 2Kir 18, 17-ben és az Ézs 36,2-ben említett "Felső-tó" aligha lehetett azonos a most leírt tóval, mivel annak a környékén teljesen hiányzik az a katonai felvonulási terület, amely egyértelműen feltétele a 2Kir 18,17-ben és az Ézs 36,2-ben mondottaknak. Inkább egy nagy ciszternáról lehetett itt szó, amelyet Ezékiás király ásatott az általa létesített új város falaitól északra, hogy ezt a városrészt is ellássa vízzel. Az itt említett "vízvezeték" nyilván arra szolgált, hogy e "tó" vizét a városba vezesse.
Ézs 7,3 szerint Ézsaiás és Ezékiás elődje, Áház közötti párbeszéd (Ézs 7,1-9) is pontosan azon a helyen folyt le, amelyről a 2Kir 18,17-ben és az Ézs 36,2-ben van szó. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a "Felső-tó" már Ezékiás előtt is megvolt és fontos szerepet játszott a város vízellátásában. Egyes kutatók azonban annak a lehetőségére gondolnak, hogy az Ézs 7,3-beli helymegjelölés a hagyományozásban tudatosan kapcsolódott a 2Kir 18,7-hez és az Ézs 36,2-höz, hogy így még világosabban kitűnjék a két király ellentétes magatartása.
Vörös-tenger
A bibliai Vörös-tenger (héberül: Nádas-tenger) az általunk ismert Vörös-tengernek az északi része s az Akabai-öblöt meg a Szuezi-öblöt foglalta magában, az utóbbinak az északi folytatásával, a Keserű-tavakig a mai Szuezi-csatorna mentén (de kiterjedhetett még az Arab-tengerig és az Indiai-óceánig is). A kivonuló izráeliek útvonalának a 2Móz 13,17-14,9-beli leírása igen valószínűvé teszi, hogy a Vörös-tengeren való átkelés a Keserv-tavak vidékén történhetett, s a "tenger" annak a vidéknek az egyik sekély nádasát jelenthette. Az esemény hagyománya azt mutatja, hogy Izráel a tengeren át történt menekülését a világ teremtésének megfelelő eseményként fogta fel és képes beszéddel a tenger legyőzéseként ünnepelte (vö. Ézs 51,9k).
A kislexikont folyamatosan bővítjük!
